Aktív zenélés

Jenő tartotta szavát, és a nyár elején elkezdődtek az új zenekar próbái. Ez - némi túlzással - úgy történt, hogy május-június környékén lementünk egy pincébe, augusztus végén pedig sápadtan és kimerülten feljöttünk a friss levegőre. A bandának nem voltak erősítői, egy Ribényi nevű rehabilitációra szorulttól béreltük a technikát, akit még a Kulich Gyula téren ismertünk meg. Érdekes fazon volt: az élet minden területén balfácánként viselkedett, kivéve az elektronika és a nyomtatott áramkörök világát, ezen a ponton vágott az esze, mint a beretva. Jenő széles ecsetvonásokkal egy mindent elsöprő karriert vázolt fel Ribényi előtt, aminek folyamán még a technikus is zöldhullámba kerülhet a csajozás terén, ugyanis az emberünknél a leginkább itt szorított a cipő. 

Kezdetben az vált a feladatommá, hogy Jenő elképzeléseit kottahű szinten interpretáljam, természetesen kotta nélkül. Mindez a szememben a próbákat munkává degradálta. Egyébként is kilógtam közülük: új kollégáim családi háttere a még halvány nyomokban létező középosztály volt, erős intellektuel beütéssel, amiben az én proletársorsom több mint markáns hangsúlyt kapott. Noha zenei téren tapasztaltabbnak számítottam náluk, eleinte nem sokat értettem meg a “lelki életükből”, ami alkalomadtán több órát is elvont a próbákból. Salamon Andrást, a dobost éppen a proliságom irritálta még nüanszokban megnyilvánulva is, de - mivel jó nevelést kapott - nem éreztette velem a fenntartásait. Kiss Laci, a basszusgitáros önnön identitását kutatta, ami versekben, dalszövegekben is alakot öltött, ám ezek eleinte nem fértek bele a felvázolt műsor koncepciójába. Ugyanis Jenő agyában a formálódó dalokat egy belső logika hatotta át, aminek a "Pusztulás piszkozatai" címet adta, mi pedig csak hosszas magyarázat után fogtuk fel úgy-ahogy a lényegét. Az énekes-szövegíró volt a legerősebb egyéniség közöttünk, és valóban magas intelligenciájával hol erősen megnyirbálta, hol pedig kreativitásra serkentette a képességeinket, ami azért nem működött maradéktalanul, mert nem értettük teljesen, hogy mit akar. Nekem utóbb Molnár Gergely TIT előadásainak írott rögzítése jelentett nagy segítséget Jenő motivációinak a feltérképezésében. Onnantól fogva valóban komoly támasz és lendítőerő tudtam lenni a zenei munkában, jóllehet az ideológiai rögzültségekkel szemben kezdettől fogva fenntartásaim voltak. Ebből következik, hogy vezetőnk szövegeiben azok a részek tetszettek a leginkább, amikor az erős gondolatiságon átütött a szenvedély, pl.: “... az igazi szerelemben nem hiszek, a mocskos szerelem nem éri meg”. Ami végső soron összetartott minket és közös volt bennünk, az a hazánkban akkor kialakuló állapotokból való kilógás. Valamennyiünknek sok barátja disszidált, a mi emigrációnk pedig befelé történt. Mivel sokan voltunk így a '80-as években, kialakult egyfajta underground konszenzus, ami az összegyűlt közönségnél értő fülekre talált. Létrejött egy “vesztenivalónk már nincs” típusú közhangulat, ami az akkor formálódó zenekarok egyeseit már-már önfeláldozó összetartásra indította; pl., - mivel szinte minden banda technikai felszereltsége hiányos volt - gyakran adtuk kölcsön egymásnak a dolgainkat. Amatőrizmusunkat pedig az tette indokolttá, hogy valamennyien torkig voltunk már a rádióból áradó zenékkel, ezért egy idő után magunk barkácsoltunk olyan muzsikát, ami, ha nem is sikerült tökéletesre, de híján volt a fülsértő ízlésficamoknak és tetszett nekünk. 

Mindebből következett, hogy negyedrangúvá vált kinek-kinek a családi, kulturális és etnikai háttere. Véletlenül tudtam meg, hogy a csapat némelyik tagja zsidó származású: egyszer filmekről beszélgettünk, és én azt mondtam, hogy a Woody Allen alkotások gondolatisága nem igazán jön be nálam, erőltetettnek találom őket, mire Laci azt felelte, hogy ez burkolt, tudatalatti antiszemitizmus, amin én nagyot nevettem, mire ő félig komolyan, félig tréfásan tovább védte az álláspontját. Ehhez hasonló, habkönnyű formában jelent meg csupán egymástól eltérő hátterünk.                 Antiszociális bunkóságom is megnyilvánult a próbák folyamán: míg a többiek magától értetődő módon kivették a részüket az erősítők és a dobok szükségszerű cipeléséből, addig én ezt hónapokig nem tekintettem a feladatomnak. Társaim zokszó nélkül tűrték az új gitáros parvenü pöffeszkedését, soha, egyetlen ízben nem tették szóvá a fonákságot. Intelligens hozzáállásuk nevelő hatással volt a jellememre: kb. fél év (!) múlva restellni kezdtem magam és én is részt vállaltam a roadolásból. Noha nem kértem bocsánatot tőlük, a többiek mégis megnyugvással konstatálták a változás bekövetkeztét. Hiába, későn érő típus vagyok. 

      Míg eddig nem voltam különösebben keresett a zenei életben, hirtelen több irányból is közeledtek felém. Az Európa Kiadót már említettem, de '81 nyarán a VHK, azaz a Vágtázó Halottkémek is kíváncsi lett rám. Közel hároméves múltjukkal ők már punk veteránoknak számítottak. Hívásukra egy napsütötte nyári délután kisétáltam Óbudára, ahol egy általános iskola biztosított a számukra próbalehetőséget. Ellentétben velem komoly értelmiségi egzisztenciával rendelkeztek: Szónusz, a basszeros rajztanári, Ipacs, a dobos fizikusi, Attila, az énekes csillagászi állást töltött be. Ezeken a területeken járatlan vagyok, a képzőművész ambícióim is elsatnyultak az évek során, emiatt a zenéhez való viszonyukat is lassacskán, fokozatosan értettem meg. Ők ugyanis nem “számokban” és zenei struktúrákban, hanem energikus akciókban gondolkodtak. Ez abból állt, hogy a próba folyamán nekiestek a hangszereiknek, mint tót a vadkörtének, és nagy lelkesedéssel, túláradó vehemenciával eszméletlen nagy ricsajt csaptak, amiben különösen Czakó tűnt ki, mivel a gitár húrjait nemcsak pengette, hanem ütötte és dörzsölte is, miközben a bal kezével rángatta és meghajlította a hangszer nyakát, ami csodálatosképpen nem törött ketté, sőt egyetlen húr sem szakadt el. Attila lihegésekkel és hörgésekkel tarkított ordítozásából csupán néhány szót sikerült kihámoznom, ez elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: a szövegeik tartalmát kulcsfontosságúnak tekintik. Annál kevésbé értettem tehát, miért nem próbál Attila tisztán artikulálni. A magam játékát ehelyt nem minősíteném, ebben a helyzetben irrelevánsnak tűnt a számomra. A fiúknak viszont tetszhetett, amit csináltam, mert további próbákra, s ezt követő házibulikra invitáltak, amik folyamán bátorkodtam hangot adni a bennem felmerülő miérteknek. A vadak közé érkező misszionáriusok lelkesedésével, egymás szavába vágva, egy-egy kérdésemre tíz-tizenöt perces, helyenként költői színezetű választ adva reagáltak “pogány-konzervatív” puhatolózásomra. Beszélgetéseink során őszintén megkedveltük egymást, s fokról-fokra bepillantást nyertem a motivációikba, kivált az Ipaccsal folytatott eszmecseréket élveztem. Az én interpretációm némileg eltért az övékétől és a róluk írt cikkekétől, a hozzáállásukat illetően. Véleményem szerint azért hánytak fittyet minden zenei tradícióra, mert elmélyültséget és egzaktságot igénylő tudományos munkáik folyamán elementáris energiák gyűltek fel bennük, s ez vezetett a több évtizedes, artisztikus kisüléseikhez. Mivel nem állt a rendelkezésemre az övékével megegyező mértékű egzakt háttér, a muzsikában egyszerre kerestem a rendet és a rendetlenséget, az “apollói” és “dionüszoszi” megtapasztalást.

      Bevallom, hogy jobban élveztem a házibulikat, mint az azt megelőző próbákat. Borozásainkat költői symposionokkal lelkesítettük át, az egyik ilyenen legkiválóbb zenetanárom, a Tesla magnó végképp megadta magát, midőn Noé ősatyánk találmánya, az erjesztett szőlő nedve belefolyt. Bármennyire is kedveltem a fiúkat, ezután már nem adtam nekik kölcsön semmit. Rendkívül csinos, sőt szép lányok jártak el ezekre a bulikra, a velük való bánásmód terén is eltért a véleményünk: én a romantikus álláspontot képviseltem, ők ellenben egy machosabb gyakorlat híveiként némelyiket több emelet magasságából lógatták ki az ablakon, hogy a sikítozó nőt az így elnyert adrenalin által hatványozottabb bulizásra sarkallják, nemcsak a halált, hanem a szebbik nemet is móresre tanítva ilyeténképp. Már nem emlékszem, hány próbát játszottam végig velük, de az biztos, hogy nem sokat, noha refrénszerűen felbukkanó figurává váltam az általuk szervezett koncerteken és házibulikon.              

      Dixivel és Berliozzal komponáltam is: az utóbbival végre beértek évtizedes kutatásaink és immár hozzánk méltó dalok születtek, ők ketten írták a szövegeket. Mutattak egy könyvet, amiben a francia Moebius comics stílusban megrajzolt képregényeit láttam és olvastam. Egy-egy ilyen történet képviselte volna a tervezett “Moebius rock-show” logikai fonalát, amire a dalaink ékkövekként fűződtek volna fel, a show részeként Moebius-diavetítést is terveztek. Sikerült alaposan begurblizniuk az elképzelésükkel, aminek a pozitív oldalát az jelentette, hogy hatalmas mértékben beindult az agyam a komponálás területén, jóval megelőztem őket, már ami a termelékenységet illeti. A negatív oldal a fentiekből fakadt: egyre kisebb késztetést éreztem a hajnalokba nyúló bulizásokra, hiányoltam az ígéretesen meginduló munkát. Ugyanis az történt, hogy Berlioz barátnője kivándorolt Svédországba az anyjához, s megkérte őt, hogy adja el a belvárosi lakást, és a pénzzel menjen utána. Barátom hamar vevőkre talált, s fel is markolt egy csinos előleget. Eredeti terve az volt, hogy a pénzből teljesen felszereli a zenekart, majd a munkánk beérése után kibéreltük volna az Uránia mozit, ahol az akkor még plakátok útján is jól működő reklám hátán durrant volna el először a Moebius rock-show. Ehelyett az történt, hogy a pénz könnyelművé tette őket, semmiféle felszerelést nem vásároltak, ellenben - némi túlzással élve - még a WC-re is taxival jártak, ismert törzsvendégekké váltak az éttermekben és a vendéglőkben, ahol márkás cigarettákat szíva kovácsolták terveiket a show-val kapcsolatban. Még ennek is lehetett volna némi haszna, mert éjszakázásaik során értékes kapcsolatokra tettek szert, ám gyöngyéletük elbizakodottá tette őket és a tettrekészségük a nullpontra süllyedt. Időnként én is derekasan kivettem a részem a “munkavacsorákból”, növekvő elkeseredéssel szemléltem barátaim újsütetű aranyifjú allűrjeit, mire ők költői intelmekben és dorgatóriumokban részesítettek. Ezzel együtt a nyár folyamán a velük csináltam a leginkább azt, amit alkotásnak lehet nevezni; ennek a munkának a során éreztem végre a helyemen magamat. Sajnos, a bulizásra több energiát fordítottak, ezért nem lett a dologból semmi. Együttműködésünk, vagy inkább együttlétünk modellezi a magyar mentalitást: kreatív belső energiák, ihletett pillanatok, bravúros huszárvágások, valamint teljes szervezetlenség, össze nem tartás, úri allűrökkel cicomázva. 

      Jenő felfigyelt a fenti folyamatra, hiszen a próbák szüneteiben izzó lelkesedéssel gyakorolgattam a berlioz- és dixiádákat, rá is hatottak a modern, motívumérzékeny darabok; azt is észrevette, hogy ebbe az irányba erősebb az affinitásom, mint az ő elgondolása felé, ezért aztán ismét félrevont és elbeszélgetett velem. Azt szerette volna, ha az ötleteim egy részét átpasszolom az ő műsorába, természetesen más kontextusban és nem az eredeti formájukban. Javaslata hetekig teherként nehezedett rám, hiszen valósággal beleszerettem a darabjaimba, nem szívesen bontottam volna őket újra az elemeire, mivel organikus egészként élt már bennem. Ellenben azt is átláttam, hogy egyre kisebb az esély arra, hogy a barátaim terveiből valóság lesz. Ma már mosolygok az akkori dilemmámon, de akkor nagyon komolyan vettem. Nyilvánvaló volt az is, hogy Jenő javaslata azt jelenti, ezentúl egy magasabb, kreatívabb szinten kapcsolódhatok bele a zenekari munkába. Döntöttem tehát, pontosabban győzött Jenő indítékokban gazdag akarata. Vérző szívvel bontottam szét a hozzám nőtt dalokat, hogy az egyes elemeket számomra kevésbé meggyőző formákba építsük bele. Az vigasztalt csupán, hogy így legalább töredékeiben megvalósul valami abból, ami belőlem fakadt. 

      A nyár folyamán még egyszer megnyilvánult tetteimben a “William-szindróma”. Ugyanis Dixivel és Berliozzal ellentétben Jenő munkabírása mániákus szintet ért el. Képes volt egy rövid zenei szakaszt akár negyvenszer is elismételtetni velünk, hogy rejtélyes elgondolásai megvalósuljanak. Egy nap különösen messze ment el ebbe az irányba, amivel teljesen kikészített. Kijelentettem, hogy ez már több a soknál, mit képzel, mi emberek vagyunk, nem pedig wurlitzerek. Jenő azonban makacsul ragaszkodott a repetáláshoz, ezért teljesen kiborulva elrohantam. Az énekes utánam szaladt és a futástól szaporán véve a levegőt, mégis józan hangnemet megütve ezt mondta: 

      - Nem akarok beleszólni az életedbe, de azt szeretném, ha a döntésedet nem egy pillanatnyi indulat alapján hoznád meg. Gyere, meghívlak egy kávéra, ami mellett megbeszélhetnénk, hogy kinek hol szorít a cipő! - Nyugodt hangjától teljesen lehiggadtam, sőt nagyot nőtt a szememben, mivel krízishelyzetben is úrrá tudott lenni az indulatain. A kávé után visszaballagtunk a pincébe, és tovább róttuk a sziszifuszi zenei köröket. 

       Noha ez a nyár elsősorban munkával telt el, egy rövid üdülésre is alkalmam nyílt. Dixin és Berliozon keresztül ismertem meg a Neurotic-tagokat, ők hívtak meg hármunkat egy turistaházba, ahol néhány napot töltöttünk. A fiúk kíváncsiak voltak rám, mivel hozzájuk képest profi zenésznek számítottam. Igazi punkokhoz méltóan nagyon viccesnek találták, hogy tudok gitározni. Nehezen felejthető el Solymár Árpi rezervált humora, amivel többszólamú virtuozitásomat kommentálta. Pajor Tamás kirobbanó kacajjal és szűnni nem akaró iróniával hallgatta a játékomat. Mindketten kb. tizenhat éves gimnazisták voltak, és a viselkedésüket egyaránt jellemezte egyfajta intelligens koraérettség, valamint a korukra jellemző zöldfülűség. Ez a kettősség üdítően hatott rám, a későn érő nebulóra. Berliozzal nagyjából egyidős, azaz huszonnégy éves lehettem, de a korkülönbség alig kapott hangsúlyt az együttlétünk során. Ráadásul Dixi már negyven felé járhatott, mégis az élen járt köztünk úgy a mentális, mint a fizikai frissesség terén. Beszédében még nyomokban sem voltak fellelhetőek a korosztályára jellemző anakronisztikus fordulatok, sőt utólag az a vélemény szilárdult meg bennem, hogy az életműve - aminek időnként elveszett nyomait kutatom - a hatvanas évektől a napjainkig aktualitással bír, dacára a halála előtti években észlelhető leromlott állapotának. 

      Társaságunkban egyedül Mónus Klári képviselte a női nemet, szőkén és filigránan. Tamással járt együtt, noha ő szintén idősebb volt nála. Klári is gyerekesen viselkedett, panaszos nyafogásaira Tamás humorosan macho-s műveszekedésekkel reagált, időnként tájszólást imitálva. 

      Noha a zenei képzettségem rendszeres céltáblájává vált a poénjaiknak, Tamás elárulta nekem, hogy unja már a punk rockot, váltani szeretne a new wave irányába, ebben azonban egyelőre megakadályozza az alulképzettsége. Tetszettek neki a Berliozzal komponált darabjaim, ezért arra kért, hogy legyek a segítségére. Szívesen ráálltam, de már annyira elköteleztem magam az Európa Kiadó mellett, hogy az elkövetkező hónapokban csak mint külső munkatárs írtam a számára dalokat. A baráti körömből ajánlottam neki egy kitűnő gitárost, Kiss Bélát, ami nem biztos, hogy jó ötlet volt tőlem, mivel Béla vonzódott a keleti valláshoz és filozófiához, emiatt a zenei mentalitása meditatív jelleget kapott, ezzel elütött a Tamás által megálmodott stílustól. De egyelőre benne sem érlelődtek meg kellőképp a váltáshoz szükséges belső feltételek, ezért ez a korszaka még nem durrant olyan nagyot. Bár sok zenét írtam neki, ebből az időből csak a “Soha nem látott hölgyet keresem” című vált közismertté.               

      

      Bozsó levelezgetett velem, de már Ausztráliából. A liberális Hollandia az első kemény drog-zűrjénél kipaterolta. Ő persze fényezte a dolgot, de én tudtam a sorok közt olvasni és másoktól is érkeztek hírek róla. Sydneyben természetesen a legendás Syrius basszerosához, Orszáczky Jackyhez és környezetéhez csapódott, tanítványi alapon. Levelébe be volt ragasztva egy LSD bélyeg, amit - amatőr módon - hetekkel később, egyedül vettem be. A flash ideje alatt - a szimbolista és avantgard költők receptje alapján - papírra vetettem a tudatalatti bugyrokból feltörő gondolatsorokat, ám ezek a józan ész világánál újraolvasva meglehetősen nagy marhaságnak mutatkoztak. Amit pedig átéltem, az inkább nyomasztó volt, mint eufórikus. 

      Hegedűs Péterről is kaptam híreket, ezúttal nem András révén. Francia újságírókkal találkoztam, akiktől megtudtam, hogy a barátom szólólemezt adott ki OGI néven, amiből kaptam tőlük egy példányt. A demonál egységesebb, érettebb és jövőbe mutatóbb munkát sikerült készítenie, ám - mint már említettem egyhelyütt – a hiányérzetem megmaradt; éppen a briliáns szerkesztés miatt vált szembeszökővé, hogy hiányzik az “i”-ről a pont. Akaratlanul is elgondolkodtam, hogy mi lehet ennek az oka. A Beatles volt az a stílusteremtő zenekar, amelyik először a könnyűzenében nem egy karizmatikus frontember kísérőzenekaraként - mint pl. a Doors esetében -, hanem egységes csapatként mutatkozott és dolgozott. Az ilyen “egységnek” persze ára van, mivel belső ellentmondásokkal terhes, amit a gombafrizura alig-alig palástol, s ez végső soron odáig vezetett, hogy a legendás brit csapat feloszlott. A tehetetlenségi erő és a belső kreatív energiák természetesen mindnyájukat a szólókarrier irányába lendítették, ám egyiküknek sem sikerült megüberolnia a mítoszokba burkolózó kezdetet. Munkáikból éppen a szakításhoz vezető feszültség és az ennek következményeképp hallható eklektika hiányzott. Nem vették észre, hogy ez a feszültség - bármennyire is terheli őket pszichikailag - egy olyan érték, amiért megtérülő érzelmi költség a szenvedés. A szakítás tehát álmegoldás. (Bartók egyedül dolgozott, mégis időről időre válsággal küszködött, egyszer kb. öt év hallgatás után újult meg ismét az alkotóereje.) 

      A Spions-szal is a fent leírtakhoz hasonló történhetett, mégpedig a megváltozott körülmények által felgyorsítva. Molnár Gergely nem tudott énekelni, Péter pedig igen, de talán éppen ezért a dalaik instrumentális szekciójában egy muzikális többlet jelentkezett; Péter szólóanyagában már nem lehetett felfedezni az intelligens, karizmatikus erőt felmutató, ám dilettáns frontember, valamint az elmélyülésre hajló, finom textúrákat létrehozó művész közti feszültséget, ami szerintem nem feltétlen jár együtt a drámai vitákkal. Az ősidők kultúrateremtői gyakran nem voltak nevesítve, valószínűleg korukban nem alakulhatott ki a túlfejlett individualizmus, ezért döbbenünk meg mi, kései utódok, hogy milyen organikus egységként illeszkednek egymáshoz eleink munkái.

      Francia ismerőseim egy szabadabb világból érkeztek, ennek a fényében különös értelmet kaptak a bennem megszilárdult negyedszázados beidegződések. Nem voltam képes tisztán artikulálni “bozgorságomat”, miközben ők nyíltan füveztek, önnön homoszexualitásukat magától értetődő tényként kezelték, sőt az egyikük egy meleg-lap munkatársaként is dolgozott, aminek az volt a célkitűzése, hogy kisebbségi jogként fogadtassa el a buziságot a civil társadalommal. 

      Nem tartanám a sorsomat különösebben érdekesnek, ha nem világítana rá globális társadalmi, történelmi folyamatokra, erre könyvem mottója is utal. Emiatt érzem a küldetésemnek, hogy körüljárjam azt a problémakört, miért különülnek el egymástól az emberek vallási, kulturális, etnikai, társadalmi rétegződés és a szexualitás alapján. Mindegyik rendkívül kényes kérdés, szükséges, hogy aki hozzájuk nyúl, finom kézzel gombolyítsa fel a szálakat, úgy, hogy lehetőleg ne tépje el őket. Sajnos, ez néha lehetetlen, mivel annyira össze vannak gubancolódva, hogy el nem tépésükhöz nem elegendő még a legalaposabb türelemjáték sem.

       Kezdetnek talán elég annyi, ha a szexuális szférát elkülönítjük a többitől, mivel nem tekinthető társadalmi kérdésnek mindaddig, míg a kriminalitás szférájába nem lép. Ezen a ponton viszont mindenki máshol húzza meg a határvonalat, elég, ha csak arra célzok, hogy a fundamentalista iszlám a házasságtörést halálbüntetéssel sújtja, vagy sújthatja, míg a nyugati társadalom tolerálja a fenti kilengést.

        A történelemben is kimutathatóak hasonló eltérések. Platón “Lakoma” című művéből megállapítható, hogy Szókratész és a kortársai az ún. fiúszerelmet pozitív dolognak tekintették, mint a fiatalabb szerető erkölcsi és szellemi fejlődésének kedvező keretet. Szókratész védőbeszédében megfigyelhető, hogy a vád képviselői az “ifjúság megrontása” alatt nem szexuális devianciát, hanem bizonyos tanításokat értettek. Ehhez képest a XIX. században Oscar Wilde-ot vállalt homoszexualitása miatt sittelték le a puritán angolok, míg Verlaine-t hasonló okok miatt csukták le a belgák. A XX. század ellentmondásosabb képet mutat. A nácik és a bolsevikok diszkriminálták és büntették az azonos neműek szerelmét, ezért a hatalmuk ideje alatt az ilyesmi illegalitásba szorult. Azonban a polgári demokrácia liberálisabb szárnyában fokról fokra vált egyre elfogadottabbá. A művészvilág mindig is rugalmasabban állt hozzá a kérdéshez, mint a többi társadalmi réteg, ezért itt idővel mind gyakoribbakká váltak az effajta kötődések. Az ezredforduló magasságában felerősödő pedofil botrányok pedig arra világítanak rá, hogy sokaknál a katolikus pappá szentelésnél homoszexuális motivációk mutathatók ki, mivel így egy emberöltőn át zöldhullámba kerülhettek, ezt a tényt a klérus  képmutató módon agyonhallgatta. Bizonyítja ezt az is, hogy a Vatikán szinte a végsőkig védte azokat, akik kiskorúak százainak okoztak jóvátehetetlen lelki sérüléseket. 

      A művészvilágra visszatérve, mindez a '60-as években még szekularizált jelenségként létezett, noha Andy Warhol Factory-ja és ennek a védőszárnyai alatt dolgozó Velvet Underground döntő mértékben megnövelte a tinédzserek toleranciaszintjét. A '70-es években a glam-rock már tömegméretekben tette elfogadottá a fentieket, mi több, a transzvesztitizmus és a transzszexualitás mindennapos jelenséggé vált. Alice Cooper fogalmazta meg az egyik interjújában, hogy “eljön az idő, amikor már nem beszélünk külön homo-, bi- és heteroszexualitásról, egyszerűen csak szexről és én azért jöttem, hogy felkészítsem a srácokat a jövő sokkjára”.

      Már Visconti “Halál Velencében” című filmjében megfigyelhető volt egy új jelentést hordozó hangsúlyeltolódás a mű alapjául szolgáló, azonos című Thomas Mann kisregényhez képest. Az utóbbiban ugyanis a tökéletes szépség (történetesen egy serdülőfiú alakjában) prizmaként működik, amire az emberi szellem rávetülvén megdöbbentően gazdag és sokszínű jelentéstartalmat hordozó színskálát produkál, ami annyira katartikus hatású, hogy még a túlélés elementáris ösztöne is elhalványul mellette. Ehhez képest a filmadaptáció egy homoerotikus szerelem kibontakozásába vezeti bele a nézőt; meglehet, plátói szinten, ám a kisregény szellemiségét nemkívánatos mértékre redukálja. Mindez a stílus területén is eltéréseket okoz: míg az író ugyan gazdag szókinccsel, de a banalitástól irtózva szikáran, mértéktartóan fogalmaz, addig a film esztétizáló hangulatú, dekadens pompát jelenít meg, amiben az önfeláldozásnak szánt halál öncélúvá degradálódik, jelentése pedig elsikkad. 

      A “Velvet Goldmine” című film még ennél is tovább megy: a homo- és biszexualitást egy a csillagokból érkező civilizáció evolúciós lökéseként értelmezi. Ennek a látogatásnak a kiválasztottja, első embere, afféle “homokos Ádámja” Oscar Wilde, aki pionírmunkát végzett a korában, majd az ő lábnyomaiba lépve, szellemiségüket brossként hordozva megjelennek korunkban is az újfajta mutánsok, akik a rock and rollon keresztül fejtik ki üdvös hatásukat. A történet folyamán jobbnál jobb zenék hangzanak el, több mint pompás környezetben. Az egész film azt sugallja, hogy mindazok, akik nem szállnak be a buliba, azok megmaradnak a macho-s heavy metal döngölésnél, nem találva kiutat önnön kisszerűségükből. Mintha ez jelentené a kultúra jövőjét, amihez képest a családcentrikus, több gyermekes, lutheránus szemléletű Bach már anakronisztikus jelenség. Nos, meg kell állapítani, hogy ez így kimondva és megjelenítve kirekesztő, diszkriminatív jellegű. Bizonyítékként és ellenpéldaként felhozható, hogy az igazán elmélyült alkotók elszakadnak a trendiségtől, az aktuális divatjelenségektől és - szexuális identitásuktól függetlenül - az esztétizáló attitűdtől. Nem kevés homoszexuális művészt lehetne megemlíteni, akik nem lobogtatják zászlóként a hovatartozásukat, mivel lélekben már eljutottak az élet valóban drámai szintjére, amihez viszonyítva nemcsak az övék, de valamennyiünk szexuális kötődései irrelevánsnak mondhatók.

      A fenti fejtegetésből megállapítható, hogy a toleranciaküszöb határvonalai koronként és kultúraként változóak. Van-e egyáltalán olyan kánon, azaz mérőzsinór, ami hullámzó színvonalú etikánk szintjét mérné? Emberi érvrendszerek pro és kontra alkalmatlanok erre, példa rá Terry Black társadalmi vitát provokáló örökbefogadási pere. Röviden: a homoszexuális körökben sztárnak számító transzvesztita szeretett volna egy gyermeket, ezt azonban a törvényeink nem tették lehetővé. Azonban egy az életlehetőségeiben ellehetetlenülő proletárasszony hajlandó volt átpasszolni neki a gyermekét, anyagi ellenszolgáltatás fejében. A sztár magához is vette a csecsemőt, amit az élettársával nevelt a továbbiakban, pénzt azonban nem adott érte, sőt - az eseményeket jogi mederbe terelve - objektív bizonyítékokat mutatott be a vér szerinti szülő alantas indítékaira vonatkozóan. Ezen a ponton került az ügy a közvélemény elé; olyannyira, hogy még a munkahelyeken és a kocsmákban is erről beszéltek az emberek, egyszóval a média sikeresen bekurblizta a nagyérdeműt. A mesterségesen felnagyított probléma még a politikai elitet is reagálásra késztette: a kesztyűt elsősorban az akkori népjóléti miniszter vette fel, és nagymértékű tájékozatlanságot árult el a témával kapcsolatban. Hősünk ellenben médiabarát szinten nyomta a szöveget, ha nem is intelligens, de mindenképpen rafinált módszerekkel. Mindezt nem a bulvársajtó pletykaéhes, önmagát eladni kívánó motivációja mondatja velem, hanem az a kérdés, hogy - francia ismerőseim szándékával egybecsengve - megilletik-e kisebbségi jogok a homoszexuálisokat? Mert ha igen, akkor házasodhatnak, örökbe fogadhatnak, egyházat alapíthatnak, alapítványi iskolákat hozhatnak létre és népszerűsíthetik alternatív kultúrájukat, de mindenekelőtt alkotmányos emberi jogként rögzíthetik másságukat. Ebből a szempontból tragikusnak tartom, hogy a közvélemény - bekapva a gumicsontot - azon vitatkozik, hogy Terry Black, a korrupt anya és az állami gondozás közül melyik a kisebbik rossz? A gyermek jövőjét tekintve ez életbevágó kérdés ugyan, ám nem gondolnak arra, ha a sztár megnyeri a pert (és erre van esélye), akkor az ügye jogi értelemben precedensértékűvé válik, paragrafusokat változtathat meg. Ez viszont kallódó gyermekek tömegének a sorsát befolyásolhatja kontrollálhatatlan módon, tehát a kérdésünk bumerángként hatna vissza életutak sokaságára. Az örökbefogadás, mint kisebbségi jog tehát kipipálható.         És a házasság? Tulajdonképpen miért ne? Hiszen ez - a jelenlegi törvények értelmében - pusztán adminisztratív aktus, egyszóval lényegi változást nem idézne elő. Ám felmerül az első hallásra hülyén hangzó kérdés, hány homoszexuális ünnepelhetné az ezüst-, illetve aranylakodalmát? Létezik-e a köreikben a néhány éven átívelő monogámia? Nekem legalábbis nincs tudomásom ilyen párokról. Az ellenben bizonyítható, hogy a promiszkuitás elsősorban rájuk jellemző, mivel az AIDS vírus őket és a kemény drogot tűvel befecskendezőket fenyegeti a leginkább, másodsorban a nyitott kapcsolatban élő heterokat, akiknek egyesei a biszexualitásra nyitottak. 

      A házasság intézményére a döntő csapást a XIX. században a romantikus és a realista gondolatok mérték (Bovaryné), a polgári filiszterség életkeretévé redukálták. A szexuális forradalom a XX. század derekán vált tömegméretűvé, és ez a házasságot teljesen komolytalan szintre degradálta le, amit a nagyarányú válások bizonyítanak. Megállapítható tehát, hogy a válság nem a homoszexuális szférában kezdődött, hanem jóval előbb, a rossz házasságok szintjén. A belső ember hangja elnémult a párválasztás során, a szív helyett az értelem, az érzések helyett az érdekek hangja erősödött föl. Kultúránkban a “nagy szerelmek” kivétel nélkül tragikusan végződtek (Rómeó és Júlia, Trisztán és Izolda, Abelard és Héloise). Homérosz Iliász-ában is már a trójai háború indítékául egy házasságtörő szerelmi háromszög szolgált. Megállapítható, hogy egy ősi problémáról van szó, ami napjainkban ért el expanzív méreteket, amiben a homoszexualitás csupán egy mélyebb krízisre mutató válasz. 

       Található-e megoldás erre a humánum szintjén? Nem. Van-e olyan mérce, ami túlmutat az ősidőkben kezdődő válságon, és ha igen, akkor mi az? A buddhizmus - ha a gyökerét nézzük - radikális megoldást kínál, azaz a vágyak teljes fölszámolását. Ez viszont a többség számára követhetetlen alternatíva. Az iszlám a többnejűséget szigorú törvények keretei közé szorítja, ami épp a napjainkban vált már-már megoldhatatlanná. A zsidóság ortodox-neológ vitája azt bizonyítja, hogy a probléma ezen a ponton is kilépett a medriből. A Bibliában olvasható zsidó-keresztény értékrendet a klérus pedofil papjai és kurvázó tévéprédikátorai teszik komolytalanná. A különböző ideológiák és izmusok pedig még a fentieknél is erőtlenebb mértéket alkalmaznak. Tehát korokon és kultúrákon átívelő mérték nincs.

      Vagy mégis? A Biblia gyakran hivatkozik az ember világán túlmutató, univerzális erkölcsi törvényekre. Mivel az ember már kezdetben elszakadt Istentől, saját törvényeket volt kénytelen alkotni, ami az isteninek csupán az árnyékát, reminiszcenciáját hordozta magában. Elolvasva az Ó- és Újszövetséget kiderül, hogy a Biblia a homoszexualitást egyetlenegyszer sem tekinti pozitív alternatívának, kizárólag a szív alapján kötött, elkötelezett, szövetségen alapuló házasságot tekinti az emberi sorsot feljavító életalapnak. Az egyházalapítást, mint kisebbségi jogot tehát szintén kipipálhatjuk: el kell dönteni, hogy a saját törvényeinket, vagy a Bibliát tekintjük mércének, a kettő összeegyeztethetetlen. A képmutató papok és tévéprédikátorok nem az isteni törvényt járatták le, hiszen már rég elszakadtak attól.

      Ám ez nem jelenti azt, hogy a homoszexuálisokat nem illetnék meg emberi jogok. Ezek viszont nem kisebbségi, hanem a többiek toleranciaszintjét próbára tevő jogok; a tékozló fiú történetével analóg, akinek az apja - nagymértékű toleranciát tanúsítva – “kiadta a ráeső részt”, a fia azt csinálhatott vele, amit akart, de immár az atyai tekintély hatókörén kívül. Nekünk pedig arra kell ügyelnünk, hogy ne jussunk az idősebb testvér sorsára. 

      Francia ismerőseim egyébként jó fejek voltak: mivel addig csupán a magyar vadkender tunningolt változatát ismertem, azt is csak alkalmi szinten, a velük elszívott spangli drámai eredményt produkált. Túlságosan intelligensek és az elveiknek elkötelezettek voltak ahhoz, hogy kiszolgáltatott helyzetemet kedvező alkalomnak tekintsék, sőt taxit hívtak nekem. 

Szeptember 13.-án történt az első Európa Kiadó koncert, napra pontosan az egy évvel azelőtti URH-Balaton nyitány-bulit követően. A Kassák Klub volt a tetthely. A Hobo-cuccot béreltük, a technikusok már kora délután elkezdték összerakni. Jóllehet a számokat tökéletesen megtanultam, a böhöm Marshall erősítőt kissé tanácstalanul nézegettem, akkor még nem igazodtam ki a potméterek között. A beállításban a roadok nemhogy segítettek volna nekem, de egyenesen lezavartak a színpadról, ezzel a szöveggel: “Nem látod, hogy itt munka folyik?” Emiatt aztán az est folyamán telefon-hang jött ki a márkás cuccból. A díszletet áttetsző piros nylon-fóliából készítettük, amitől a színpad üvegházzá vált, a lámpák erejét megsokszorozta, az előadás folyamán ömlött rólunk a veríték. 

      A közönség zöme csalódásként élte meg a bulit, összehasonlítva az URH koncertekkel. Ennek ellenére folytattuk a próbákat és a fellépéseket. Gyakoriakká váltak más zenekarokkal közös produkciók, amik néha erősítették - mint az ETA, Kontroll Csoport, Bizottság, vagy a 180-as Csoport esetében -, néha gyengítették egymást (a Hobo Blues Band és az Edda Művek műsorához nem bizonyultunk kompatibilisnek.)

      Egyáltalán, szembeszökő volt a mentalitásbeli különbség a régi bandák és az újak között. Nem pusztán a generációbeli különbséggel magyarázható ez, hiszen a 180-as Csoport és a Bizottság tagjai között az érettebb korosztály is képviselte magát, hanem pl. a hangütésünkkel nem infantilizáltuk a közönséget, míg a sztárok enyhén szólva atyai hangon szóltak csápoló rajongóikhoz, idejétmúlt manírokkal leplezve a fásult rutinmunkát. De zenében és dalszövegben sem frissítettek, leváltak ezzel a példaképeikről is, hiszen pl. Hendrixre, vagy a Led Zeppelinre mindvégig jellemző volt a kutatás, kísérletezés. 

      Azért az új zenekarok is ellentmondásokat hordoztak: jóllehet mindannyian markáns kritikákat fogalmaztunk meg a magyar sztárok nívótlan tülekedésével kapcsolatban az ORI kondérja körül, elítéltük az ebből fakadó öncenzúrát és a stílustévesztéseket, az underground egyesei közül éppen a leggyengébbeknek volt a legnagyobb pofájuk, s ezzel a tónussal feleslegesen elmélyítették a két front közötti kritikai zónát. Az olyan önpropagáló szövegek és nyilatkozatok, mint “unom a protéziscsattogtatást”, “John Lennon meghalt, de én itt vagyok”, “Erdős Péter, kurva anyád”, “gyere ide Szűcs Judit, hadd húzzam le a bugyid”, vagy a “Farkas Berci, légy enyém”, nemcsak a megtámadott sztárokat, hanem az ellenük ilyen alacsonyröptű hangvételt alkalmazókat is minősítették. Az undergrounddal szimpatizáló újságírók sajnos ezt pöffeteg stílust (is) felerősítették a közvéleményt formáló cikkeikben. Az akkor megalakult zenész-szakszervezet tatai fóruma a művelődésügyi miniszter kirohanásaira a punk és az új hullám ellen, elhatárolódással reagált. Törvényen kívül kerültünk tehát, kölcsönösen diszkriminálta egymást a két oldal, jóllehet Víg Mihály Illés, Hungária, Beatrice és Spions motívumokat alkalmazó montázs-technikái; a Kontroll Csoport Illés adaptációja (“igazi csoda volt az, amikor Johny Rotten énekelt”); vagy amikor Xantus János “Az eszkimó asszony fázik” című filmjében a Hobo Blues Banddel énekeltette el a “Párduc Nebuló Blues Band” című Balaton számot; figyelembe véve Másik János Interbrass, Supergroup, Cseh Tamás és Szabó Gábor produkciókhoz kötődő múltja után meghatározó jelenlétét az új hullám szférában, mindez bizonyos mértékű folytonosságot sugallt.

      Mivel a nyugati kultúrában mindaz, amit mi idehaza marginális szinten képviseltünk mainstreammé vált, s a listákon a nagyágyúkat is maga mögé utasította, figyelembe véve azt a tényt, hogy éveken át rendszeresen telt házakat vonzottunk, emiatt szükségesnek tartották az illetékesek, hogy támogassák, felfejlesszék az alternatív kultúra ellenalternatíváját. Ennek a törekvésnek a hátán jelentek meg sorban a KFT, Fórum, Torma, GM49, stb. lemezek. Ami közös volt ezekben a formációkban, hogy az új stílusoknak a külső jegyeit vették le, dalaik nem belülről fakadtak; nem a tartalomhoz kerestek megfelelő formát, hanem fordítva. A később megjelenő Első Emeletről pedig végképp elmondható, hogy csizma az asztalon.  

      Ők ellenben azt vetették a szemünkre, hogy nem tudunk zenélni. Ez részben igaz volt (magam is szívesebben dolgoztam volna olyan ritmusszekcióval, mint ők, és eleinte valóban úgy mozogtunk a stúdiókban, mint elefánt a porcelánboltban), másrészt, pl. a gitározás terén nem állták ki a velünk való összehasonlítás próbáját. Mivel pedig a beat-korszak zenészeihez hasonlóan barkácsolt erősítőkön játszottunk, csörömpölő hangzásunk elmaradt az ő hi-fi minőségükhöz képest.

      Ami engem illet, nem zavartak különösebben a régi együttesek. Stílusteremtő, meghatározó jelentőségű zenekarnak tartom az Illést, más kérdés, hogy idővel mivé züllött a koncepciójuk. Fontos bandának tartottam a ’70-es évek elején az LGT-t, Bartha Tamás gitárjátéka lenyűgözött, bár a Syrius zenei mélyfúrásai jobban inspiráltak. A Hungáriát is csíptem, noha a rockabilly életforma szintű felvetése jobban vonzott, mint az ő hétvégi kiruccanásuk a rock and roll világába. Az álnyúvév formációk azonban irritáltak, éppen a miénkével analóg megoldásaik miatt: egy butik farmer minél inkább hasonlít az eredetire, annál többet árt neki. 

      Minket, margóra szorultakat közel hozott egymáshoz a kollektív kirekesztettség tudata. Felmerülő fenntartásainkat félretéve összetartottunk, és évről évre új barátságok szövődtek. Összehaverkodtam a Spenót együttessel is: tetszett raggae-s lüktetés muzsikájuk, noha infantilis dalszövegeik mosolyra fakasztottak. Tóth Zoli, a gitárosuk egy utcában lakott velem, önként adódott, hogy egymás tanítványaivá váljunk. Édesanyjának, egy erélyes, ám jószívű asszonynak gyakran élveztem a vendégszeretetét. Anyámat egyszer egy gyönyörű kombináltszekrénnyel ajándékozta meg. Ami Sárikát illeti, módfelett örült a sikereimnek. Minden budapesti koncertre eljött, kedvelte az új barátaimat, valóságos másodvirágzást élt meg, valahogy úgy, ahogy Feuchtwanger írta: “És azután ott állt anyja előtt, és a szép, bolondos, idős asszony puha szőnyegként terítette a lába elé hiú csodálatát” (Judd Süss, ford.: Tandori Dezső). 

       Az utcákon, tereken és közúti járműveken látható emberekhez képest mutálódtunk, elszigetelődtünk. Az éjszakai életre kaptunk rá. Olyan nyelvet beszéltünk, amit csak mi értettünk. Törzshelyünkké mindinkább az FMK vált, jóllehet a klubvezetők éppen csak eltűrték a jelenlétünket. A beengedő ember és a portás néni rendőr tekintettel méregetett bennünket. Számomra még ez a státusz is karriernek tűnt, negyedszázados bozgorságomhoz képest. Jó zenéket hallgathattam; Ervin kitűnő séf volt, nyomott áron, mi több, hitelbe fogyaszthattuk az ínycsiklandozó ételeket és italokat; a pult fölött Krúdy Gyula képe lógott. A civil rendőrök és a vamzerok állandó jelenléte frissen, éberen tartotta elménket, a spangli a kertben, a ház mögött járt körbe. Csupán egy ízben volt razzia. Begyűjtötték ugyan néhányunkat, de nem motoztak meg, sőt udvariasan bántak velünk és egy órán belül mindenkit elengedtek. Valószínűleg csupán azt akarták érzékeltetni, hogy rajtunk tartják a szemüket.

      A klubba járó lányok szépek voltak és a kor divatja szerint öltözöttek. Sajnos, egy lekicsinylő, affektált stílust erőltettek magukra, ami mérsékelte az elragadtatásomat irányukba, de azért mégis szikrázni kezdtem, noha ez a poligámia aránylag rövid időt töltött ki az életemben.              

   

      ’82 elején Jenő még inkább rástartolt, amit a doboscsere is indokolttá tett, ugyanis Andrást mindinkább a filmezés kezdte el érdekelni. Helyére Magyar Péter lépett, és Jenő egy haverjával, Gerő Andrissal bővítette tovább a csapatot. Villanyzongorán játszott és utólag úgy látom, hogy jelentősége a későbbiekben alá lett becsülve. Noha rövid ideig zenélt velünk, nem kevés sláger jellegzetes motívumai az ő lelkén száradnak. Túl a billentés nélküli billentyűs hangszeren, egy mini Casio csipogása gazdagította a hangzásvilágunkat. Jenő is gitárt ragadott, kezdtünk egy igazi zenekarrá válni. A precízebb játék, a sokrétűbb hangzás, valamint az új műsor nagyobb sikert eredményezett, a srácok kezdtek ránk kattanni. Szerintem is a ’82 és ’84 közötti évjárataink sikerültek a legerősebbre. Ez abból fakadhatott, hogy a zenekari tagok egyre inkább megértették Jenő koncepcióját, ő pedig nyitottabbá vált a mi ötleteinkre. Laci immár énekesként is, saját szerzeményű dalokkal egészítette ki az összhatást. Gerő kreativitása több volt, mint jellegzetes, engem pedig Jenő gitárjátéka egy motívikus szerkesztésre szabadított fel. Jó hasznát vettem a Gadó Gábor által tanultaknak: gyorsan rátaláltam az improvizáció és a megkomponált részek közti ideális arányra. A Kontroll Csoport a mátyásföldi Ikarus Műv. Házban próbált, itt rögzítettük ezt a műsort négy sávon, Love ’82 címen. 

 

      Ebben az időben haverkodtam össze Víg Mihállyal, jóllehet ő egy meglehetősen zárkózott fazon. Megkérdezte, volna-e kedvem fellépni vele és a barátaival egy kiállításmegnyitón a Képzőművészeti Főiskolán. Természetesen ráálltam a dologra, noha kissé meglepett az ajánlata, mivel kamaszkoromban - még a Syriusos időkben - egy ízben meglehetősen barátságtalanul elhajtott. Naivul azt hittem, a közös haverok, hasonló külsőnk és fizimiskánk feljogosít engem a felé való közeledésre. Ez a Vigadó rakpartján, a Syrius-hajó indulása előtt történt, tehát egy olyan miliőben, ahol a hipsterek egyesei lejmoltak és egyáltalán: mindenki mindenkivel haverkodott, kivéve Mihályt. 

      - Hagyj békén! - így ő.

      - De hát miért? - kérdeztem én.

-  Mert nem vagy szimpatikus! - válaszolta és faképnél hagyott. 

      A fenti epizód bizonyítja, hogy nem vagyok egy nyomulós típus, mivel közel egy évtizeden át tiszteletben tartottam a tőlem való elkülönülést ilyen határozottan hangsúlyozó óhaját. Nos, hogy a fagyossága ilyen örvendetes módon fölengedett, több ülést tartottunk a mester utcai szoba-konyhás lakásban, melynek a során az anyámmal is összebarátkozott; lévén mindkettőjük az Ady-versek nagy tudója, órákig el tudtak társalogni versekről - versekben. Sárika úrilány múltja és Mihály polgári középosztály háttere is - ami Krúdy tollától átlelkesült reminiszcenciákat hordozott - egybecsengett. Mikor az egyik Balaton koncert után anyám gratulált neki, amit ő pirulva, szabadkozva fogadott, Sárika így jellemezte: “Szerény, mint az ibolya!”

      A gitárjátékom már az első ülésnél rendkívül kompatibilisnek bizonyult a Mihály által felvázolt Balaton számokhoz. Nem meglepő tehát, hogy a kiállítás-megnyitó zenei illusztrációja jól sikerült. A közreműködők közül Pajor Tamásra emlékszem és Kozma Gyurira, aki konferansziéként gördülékeny szövegekkel emelte az est színvonalát. 

      A jól sikerült buli után egyre folyamatosabbá vált - eleinte alkalmi - együttműködésünk. Azóta tudom, hogy nem mindig és nem feltétlenül az első benyomás a mérvadó. 

       Első szerelmem, Ági újra megjelent. Pozitívan reagált újsütetű ragyogásomra, így aztán helyet kapott akkori barátnőim közt, ám - visszaemlékezve a hatalmas traumára, amit mellette szenvedtem el - veszélyesnek tartottam vele egy mélyebb kapcsolatot. Ő viszont éppen ezt akarta. Tudott valamit, amit a barátnőim nem, mert a megjelenését követően kisvártatva a lányok egyszerűen elpárologtak mellőlem. Jula és Klári voltak még a legkitartóbbak. Előbbit még kamaszkoromban csodáltam távolról. Hölggyé serdülve, ha lehet, még szebbé és vonzóbbá vált. Kapcsolatunk intenzíven indult; napokat töltöttünk el úgy, hogy csak percekre váltunk el. Szoba-konyhás lakásunk nem felelt meg Jula higiéniai igényeinek, így aztán Spenót Zoliékhoz kalauzoltam át. Sajnos, Zoli nem volt otthon, ezért kiskorú testvéreitől kértem engedélyt, hogy a barátnőm megfürödhessen. Közben megérkezett a mama és iszonyatos balhét csapott, kikérte magának, hogy az otthonát kuplerájnak nézzük. Kitessékelt minket. Jula barátnőinél kerestünk és találtunk átmeneti menedéket. Miután megtisztálkodott és jóllakott, és a teázás is megvolt, a hölgy gondolatai a férje felé kalandoztak, akivel már válófélben volt. Én csupán akkor tudtam meg, hogy asszony lett a lányból. Még nagyobb lett a meglepetésem, amikor azt javasolta, látogassuk meg a srácot. Nem vagyok híve a fonák helyzeteknek, mégis belementem, jobb belátásom dacára. 

      A férje hajós volt, így aztán egy veszteglő vízijárművön történt meg a találkozás. A fiú, ha nem is mondható az alteregómnak, de némi külső hasonlóságot nem lehetett elvitatni. Ez az észrevétel azt tudatosította bennem, hogy itt nem egy szerelmi háromszögről, hanem egy bizonyos típusra való rákattanásról van szó. Mindez párosult azzal, hogy Jula a teljes figyelmemet és energiámat lekötötte, és ez nem kedvezett a szerelem kikristályosodásának. Néhány nap múlva már a pihentető magányra vágytam, a történteket feldolgozandó, ám ez nem vágott egybe barátnőm párkapcsolatunkról kialakult elképzeléseivel. Szükségszerűvé vált tehát a viszonyunk fellazulása, aminek indirekt folyamata Jula ellenállását váltotta ki, ez viszont ritkuló találkozásaink intenzitását növelte. Kapcsolatunk lecsengése évekig tartó, erőteljes attack-kal induló, hosszan kitartott, egyre halkuló akkordhoz hasonlítható.    

      Klárival nehezebben indult a dolog: ellenérzéseim alakultak ki vele kapcsolatban, ugyanis egy nagy tragédia szemtanújaként voltam kénytelen az ő pszichózisára reagálni. 

      Az történt, hogy anyámmal és Ribényivel (a nyomtatott áramkörök nagy tudójával) ballagtunk a Bercsényi Kollégium, vagyis az esedékes koncert helyszíne felé. A Karinthy Frigyes úton sokkoló látvány fogadott minket: egy ember benzinnel öntötte le, majd meggyújtotta magát, és eleven fáklyaként égve rohangált a parkoló autók között, majd a járdán elesett, és a nagy fájdalomtól dobálta magát. Anyám és én teljesen lebénult tagokkal, mozdulatlanul szemléltük a lángoló férfit, Ribényi azonban rendkívüli lélekjelenlétet tanúsítva kiáltotta nekem: “Takard le a lepellel!” (Ugyanis a gitáromnak nem volt tokja, ezért asztalterítőbe tekertem.) Bénultságomból felocsúdva, pillanatok alatt kibontottam a hangszert s azt az anyám kezébe nyomtam, majd a jajgató embernél termettem. Betakartam a terítővel, így fojtottam el a lángokat. Sajnos, későn cselekedtünk: a tüzet eloltottam ugyan, de már csak egy összeégett, több helyen parázsló, nyöszörgő emberi roncsot láthattunk. Valaki, egy közeli házból kirohant és vízzel locsolta le a szerencsétlent, akin a parázs sisteregve és füstölögve aludt ki. Utólag tudtam meg, hogy ez helytelen módszer, mivel a víz sokkszerűen húzza össze az égett bőrfelületet. Az emberek pánikszerű félmondatokban kommentálták a történteket, ezért - mivel a mentőautó már útban volt - nem láttuk értelmét a maradásnak. Jellemző a ’80-as évek média-politikájára, hogy az eset nem kapott nyilvánosságot, a mai napig nem tudom, mi volt a tragikus cselekedet indítéka. 

      A látottak fényében fonáknak és erőszakolt hurráoptimizmusnak tűnt a koleszbeli bulihangulat. Elmondtam néhány embernek, hogy mi történt, ők azonban nem örültek annak, hogy ilyen szomorú sztorival büntetem az agyukat, ezért aztán zárójelbe tettem magam, s nem gátoltam tovább a tivornyájukat. 

      Mikor végre a zenekarunkra került a sor, Klári is feljött a színpadra és idétlen fejhangon dúdolt az egyik mikrofonba (igazán eszébe juthatott volna valakinek, hogy a hangerőt levegyék róla a keverőpulton). Többször rászóltunk, hogy hagyja abba, s mivel nem reagált kérésünkre, levonultunk a színpadról. Egyedül dudorászott tovább, miközben a közönség füttyögve és ordítozva követelte, hogy kopjon le. Végül Kiss Laci mamája finoman rábírta a távozásra. Engem teljesen kiborított a kontraszt a tragédia és az emberek bugris szintű mindenáron szórakozni akarása között; az pedig végképp elkeserített, hogy színésznőcskék (Klárinak ez volt a foglalkozása) egy pillanatra sem tudnak elszakadni a világot jelentő deszkáktól. Nem fogtam fel, hogy Klári beteg és ezért viselkedik így. Mindenféle zavaros dolgot motyogtam a mikrofonba, aminek Jenő határozott szavakkal vetett véget, és folytattuk az előadást. 

      Ezek után Klárit nagyívben elkerültem, ha a látókörömbe került, míg egyszer egy másik koncert után megvárt engem és - legnagyobb meglepetésemre - azt kérdezte tőlem: “Hová menjünk?” Vállat vontam és beültem az autójába, amivel egy bárnál kötöttünk ki. Többnapos együttlét lett a dologból, aminek a során rejtély maradt a számomra, mi köti őt hozzám. Mikor rákérdeztem erre, azt válaszolta: “Azért vagyok veled, mert te egy kacsa vagy”.

       Az egyik barátnője hosszabb ideig külföldre utazott és lepasszolta Klárinak a kéglijét. A szép nagy lakásban a bútorokat por lepte be, a fotelek és heverők huzattal voltak borítva. A hangulatunk is ennek megfelelően átmeneti, morbid és szürreális volt: a helyzet egyszerre vonzott és taszított. Huzamosabb ottartózkodás csak úgy válhatott lehetségessé, ha sikerül kizökkentenem minden és mindenki iránti tartózkodásából. Szűkszavúan, a tényeket lassan adagolva beszélt magáról és a körülményeiről. Hol az anyjával élt, hol pedig önállósági kiruccanásokat tett az életben. Soha nem láttam színpadon, ezért nem tudom, milyen színvonalon játszott, mindenesetre a győri társulatnál Bódy Gábor a Hamletben Ophélia szerepét osztotta rá. Elsőre felvették a Színművészeti Főiskolára, a suliban eltöltött évek alatt nagyon boldog volt: szerette a tanárait és az osztálytársait, szívesen gyakorolt, kísérletezett velük. Diplomával a kezében, a mélyvízbe dobva már nehezebben vette az akadályokat; a domborítás, a színházi büfé intrikus légköre idegen lehetett a számára. Állítólag egyetlen spangli elszívása hosszú időre betett neki. Az úgynevezett társasági élet se válhatott a hasznára. Az FMK-ban pompázó camp magába olvasztotta, ám személyét csak addig a pontig fogadták el, amíg képes volt az esztétikai elveiket reprezentálni, azonban lelki kiszögeléseit már csípős iróniával fogadták. Jellemzőnek találom, hogy Xantus János filmrendező akkor szólított meg először, amikor Klári furcsaságai kíváncsivá tették őt és a környezetét. “Te vagy a vérszerinti apa?”- kérdezte. Ugyanis a barátnőm egy ideje kismama ruhákat viselt és valóban megnőtt egy kicsit a hasa. Ez természetesen aggodalommal töltött el, ám amikor rákérdeztem, Klári azt felelte, hogy terhes ugyan, de nem tőlem, hanem Istentől. “Úgy, mint Jézus anyja, Mária?” - kérdeztem tovább, mire ő bólintott. Természetesen ezt nem mondhattam el Xantusnak, sőt meglehetősen tolakodónak éreztem a kérdezősködését, bár, ha az volt a célja, hogy zavarba hozzon, hát... sikerült neki. Ízléstelennek tartottam, hogy egy túlérzékeny színésznő pszichés zavarait ilyen szórakoztatónak találják, ami az én helyzetemet is visszássá tette. Mindezt fokozta a kopott öltözékem Klári elegáns megjelenése mellett, ráadásul az én mozdulataim szögletesek, míg az övé finomak és méltóságteljesek voltak és mindemellett még magasabbra is nőtt nálam. 

      Így éldegéltünk együtt hónapokig. Időnként megpróbáltam visszavezetni őt az általam sem körülrajongott valóságba, ilyenkor enyhe megvetéssel nézett rám. A tényekkel farkasszemet nézve valamelyest igazat kellett adnom neki ebben, ám keserű és kijózanító tapasztalataim a pszichiáterekkel kapcsolatban óvatossá tettek a tekintetben, hogy belső világával túlzott mértékben azonosuljak. Persze észrevette “földhözragadtságomat” és ez őt is szkeptikussá tette személyemet illetően. Természetesen nem volt állapotos, és ez egy idő múlva benne is tudatosult, de tőlem szintén eltávolodott. Az álmainak romjain ült, és átnézett rajtam.  Kérdésemre, hogy “Ugye, már nem tartasz kacsának?” - a fejét ingatta. Így aztán eltűnt, el kellett tűnnie az életemből. Feltehetően az édesanyjához mehetett, aki szakemberek gondjára bízhatta. 

      Egyszóval kettesben maradtunk Ágival, már ami a párkapcsolatunk illeti. Veszélyben éreztem magam és ez némileg feszültté tett. Hiába kezdtem el csajozni, beláttam, a Don Juan szerepét nem nekem találták ki, ráadásul Ági minden téren felülmúlta a lányokat. Feladtam tehát a sziszifuszi küzdelmet: újsütetű önállóságom a romokban hevert. Barátnőm erősebb egyéniség volt nálam és ez nem tetszett nekem, ám az erőmből csak gyerekes dacra futotta. Varázslat alatt álltam, mint Kirké disznói, ezért nehezen találtam ellenérveket az önfeladással szemben, miközben az együttélés ezer előnyt kínált: gondoskodott rólam (anya-szerep), odaadó nőként kényeztetett (szerető-szerep), kulturális javakkal is elhalmozott (tanár-szerep), és az akkori idők bulilehetőségeiben is partner volt (haver-szerep). Hiába szerettem volna, ha legalább szakmai szinten leszáll rólam, ez se sikerült. Kitűnő hallású, képzett zenésznek számított, miért ne érdekelte volna épp ez a területe az életemnek? Hamarosan az összes kollégámmal, barátommal jóban volt. Még Jenőt is megdumálta; olyannyira, hogy teljesen összehaverkodtak, és kettesben utaztak el Almádiba, ahol - állításuk szerint - egy művészi értelemben vett munka keretein belül csiszolták össze látásmódjukat. Én viszont ennél jóval többet képzeltem és láttam bele duettjükbe, úgy éreztem, engem is illett volna magukkal vinniük. Ezért meglehetősen frusztráltan, egyedül sétáltam a kánikulától félájult, néptelen budapesti utcákon, ahol - az ördög nem alszik - teljesen véletlenül Jenő feleségével találkoztam, aki már egy kisgyermeknek is életet adott. Természetesen neki sem tetszett a rá kiosztott szerep, úgy vélte, a rock and roll enyhén szólva a margóra szorította. Mellőzöttségünk tudata közel hozott minket egymáshoz: azt tettük, amit - nézetünk szerint - ők is tettek Balaton kies tájain. 

      Másnap - néhány sörtől kijózanodva - lelkiismeretfurdalásom támadt: közöltem sorstársammal, hogy nem folytathatjuk a dolgot. 

      Mégis folytatódott egy rövid ideig: valószínűnek tartom, hogy elmélyülhetett a házasságukban a válság. Bennem is az a vélemény szilárdult meg, hogy Ági a művészi képességein kívül egyéb tudását is latba vetette, e téren már évekkel az idézett események előtt túlbizonyított, ezért én sem zavartattam magam. Azonban az alkotó munka fontosabbá vált a nőknél, ez szabott korlátokat a kilengéseknek. Évekkel később mea culpáztam Jenő előtt (addigra már elváltak), a bocsánatát kértem. Nem csinált nagy ügyet a dologból, azt mondta, túldimenzionálom az egészet. “Egyébként - állította - Almádiban nem történt semmi”.

------ * ------

      Zavaros, kusza korszakot éltünk ’82 és ’84 között. Vég nélküli, nonstop bulizás, amit tragédiák szegélyeztek. Bizonyos értelemben igazzá vált az orwell-i 1984-es dátum apokaliptikus jelentősége. Ami engem illet, ezt az időszakot Wagner úrhoz hasonlóan folyamatos mámorban éltem át, ezért nehezemre esik a kronológiai precizitás a történtek rögzítésekor. Lehetséges, hogy átaludtam a világvégét és a jelenem egy nagy, lassacskán tisztuló katzenjammer. Mindenesetre azóta a valós események bizonyos távolságból integetnek felém. Részt veszek ugyan bennük, de mintha valaki mással történnének meg. Azonban - mint tudjuk - egyszer “elmúlik ennek a világnak az ábrázatja”. A végórákat a Titanic elsüllyedésével modellezhetnők le. A tömeg ovációja közepette pezsgőt vágtak az oldalához, a hajót az emberi tudás manifesztumának tekintették. A bajt a konstrukciót racionális szemmel nézők, a gépészek vették észre és jelentették a kapitánynak (az ő alakja a vezető réteget ábrázolja ki), aki - a pánikot elkerülendő - elhallgatta az utasok elől a tényeket. Így alakult ki az a különös egyidejűség, hogy amíg egyesek a szivattyúkat kezelték és mentési munkálatokba kezdtek, addig mások a felső szinteken buliztak és zenéltek. A XX. században lejátszódó folyamatok a fenti modell forgatókönyve alapján történtek. A “temesd el a halottakat” elve ugyan kijózaníthatott egyeseket, ám azokra, akik - mint én is - az eseményeket egy színes, jól megvágott mozinak tekintették, csak kis mértékben hatottak. 

      A megyeri úti temetőben Radics Béla temetésén szintén ilyen néző voltam. Később tudatosult bennem, hogy a Gitárkirály halálával és temetésével egy korszak végére tettünk pontot. Innentől fogva le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy a rock hullámai közé fiatalos lendülettel, a zene iránti naiv fanatizmussal vethetjük magunkat. Nem lesznek immár külvárosi hőseink, akik fityiszt mutatnak az elitnek, csupán szakmailag kikupálódott technokratáink, akik a személyiség erejétől szárnyakat kapott mítoszt, legendát az image felépítésével pótolják. Nem lesznek többé partizánakciókat bravúrosan levezénylő Kapitányaink, csak ambícióikat higgadtan érvényesítő stratégáink. Ahogy Andy Warhol és David Bowie megjósolta: mi, a nagy elődök nyomába lépők, mindössze egy napra lehetünk hősök, s közben szemlélhetjük a nyomuló parvenük efemer virágzását. Nagy gesztusaink még lehetnek, nagy tetteink azonban már nem. 

      Rossz volt látni a magyar rockmezőnyt a sír körül, hallgatni a farizeusi retorikát. A szertartás után az egyik haverommal ösztönösen a kocsma felé vettük az irányt, ily módon tereltük a gondolatainkat olyan mederbe, ahonnan illúzióink romjainak a szemlélését még tolerálható szintre tornászhattuk.  

      Nehéz volt egy-egy koncert szárnyalása után visszatalálni a földre. Ikarusz-manővereimben Dixi és Berlioz segítettek. A belvárosi lakásra kapott előleg elfogyott ugyan, ám ez a körülmény a barátaimat nem tartotta vissza a házibuliktól. Többnyire - legalábbis eleinte - szívesen látott vendégek voltunk, de néha olyan lakásokba is elvetődtünk, ahol senki nem ismert minket. Előre lehetett látni a bulik menetrendjét, spejzoltuk a piát, gondolván a lepukkant hajnalokra: előfordult, hogy a vodkát a WC-tartályba tettük, esetleg egy szekrény alá. Ami engem illet, empirikus alapon pesszimista voltam az éjszaka további fejleményeit illetően, ezért az érkezésünket követő első, vagy második órában kiütöttem magam, s a porhüvelyem egy félreeső zugba raktároztam. Másnap persze ébresztgettek, mivel az élet ment tovább, ilyenkor zúgó fejjel, szabadkozva távoztam. A buszon, vagy a metrón hazafelé tartva döbbenten néztem a munkába sietőket, mintha egy másik bolygóra csöppentem volna. 

      Egyik este Dixi integetett ki nekem egy taxiból. Jóhiszemű naivitással melléültem. Az Amerikai utat jelölte meg úticélul, ahol kiszálltunk, azt mondta a sofőrnek, hogy megyünk tovább, csak felugrunk egy percre. A lépcsőházban tudtam meg, hogy nincs pénze, nyilván abban bízott, hogy a családjáról legombolhat némi zsetont. Persze nem engedték be. Egy öregasszony-hang rikácsolt ki bentről, hogy takarodjon. 

      - Amíg én itt vagyok, ide be nem teszed a lábod!

- Árpád anyu, ez egy titkos vallomás: millióan gondolnak bolondnak minket, de én tudom, ez a veszély elmúlt már! Isten közelebb jár!

      - Elkotródsz innét, amíg jól van dolgod!

- Óh, istennő, te karácsony előtti! Hiszen te szülted Jézust, de hát a mayáknál tizenkét hónap volt, én követem a kilenc hónapos holdciklust; háromszor kilenc, az huszonhét, a nyerő szám te lettél! Mindenki meghódolt, csak te nem! Kisunokám, ezt énekelem…

- Hívom a rendőrséget!

- Óh szelíd őrület! Add vissza a tiszta eszem! Megőrülök miattad, ha kell, de add vissza a tiszta eszem! Ha magad mellett őrültnek tartanál! Csak néha a mennyből kacsints le rám! 

- Hordd el magad innét, te szégyentelen!

- Én vagyok Jupiter és te vagy Vénusz, s hamarosan…

      Közben a taxis is megjelent, és a földszinten arénázva fokozta a helyzetet, majd lassan elindult felfelé. Mi a padlásfeljáróba húzódtunk, s ott bekkeltük ki, amíg lassacskán feladta a küzdelmet. Az ilyen és ehhez hasonló élmények óvatossá tettek a túlzott nonkonformizmus irányába. 

      Bár néha én is megőrültem. Egyszer Csík Mesterrel, az Embersport dobosával zizzentünk be egymás pszichózisától és így kerestük fel Berliozt. Noha világított nála a lámpa, nem akart minket beengedni, valószínűleg regenerálódott. Felháborodtunk a vendégszeretet ilyen alacsony színvonalától, ezért felgyújtottuk a bejárati ajtóra sikerített piros függönyt, ami nagy lánggal égett el, de egyéb kár nem történt. A tűzön át láttam, amint Berlioz a szokatlan zajra kijött a szobájából és döbbenten bámulja az égő ajtót, mire mi, mint két vásott kölyök vihogva elszeleltünk. 

      Már beesteledett, de mi - újabb kalandra éhesen - elkezdtük az autók ajtaját nyitogatni. Az egyik nem volt bezárva, beültünk tehát, és az összes gombot letépkedtük a műszerfalról. Kisvártatva két rendőr igazoltatott minket, és… 

- Mit kerestek a kocsiban? 

- Hát… a barátunkat várjuk, övé az autó, csak hazaugrott valamiért – hangzott tétova válaszunk. Szerencsére kielégítette őket ez a verzió, mi azonban még mindig nem fértünk a bőrünkbe. Elsétáltunk a Várba, attól az ötlettől vezérelve, hogy felgyújtjuk. Azonban hiába tartottuk az oldalához az égő gyufát, csak nem akart lángra kapni. Ha már ott voltunk, bemásztunk a Hadtörténeti Múzeum kertjébe, ahol az első világháborús repülőgépekre másztunk fel, miközben a szánkkal csatazajt imitáltunk. Csakhamar megjelentek az éjjeliőrök, az egyik egy középkorú, tohonya kövér, a másik egy öreg, alacsony termetű fazon, aki svájcisapkát és mackónadrágot viselt, szolid külsejét egy övre csatolt stukkerrel tette harciassá. 

- Hát maguk mit keresnek itt? - kérdezték. 

- Csatázni jöttünk! - feleltük. 

- Azt itt nem lehet, ez egy zárt terület!

- Muszáj maradnunk, mivel már az egész városban nincs igazi csatatér. Higgyék el, nem jókedvünkben caplattunk fel ide késő éjszaka!

      Erre kihívták a rendőrséget. Velük is hasonló szellemben beszéltünk. Úgy látszik, az őrülteket angyalok védik, mert nagyobb baj nem lett a dologból, csupán elzavartak. 

      Már hajnalodott és nekünk az egyik korán nyitó közértről az eszünkbe jutott, hogy mennyire megszomjaztunk a háborúban. Söröket vásároltunk tehát. A köpenyben sürgölődő, kopasz üzletvezetőnek nem tetszhetett a stílusunk, mert nagy hangon óberkodni kezdett velünk. Mivel a piacgazdaság még nem terjedt el hazánkban, ezért nem ismerhette azt az amerikai szlogent, hogy “a vevőnek mindig igaza van”. Úgy véltem, a helyére kell tennem az okvetetlenkedőt. Nemes viadalra hívtam ki, de csak miután a szomjunkat oltottuk a közért előtt. Kint tovább kiabált, hogy “az ő boltja nem egy kocsma”, ezért úgy tettem, mintha rárontanék, mire beszaladt a raktárba. A sok csatától végre elfáradtunk és standbye-ba tettük magunkat. 

      Sajnos Gerő, a billentyűs kilépett az Európa Kiadóból, nem gazdagított tovább bennünket a motívumaival. Természetesen Jenő Ágit, életem első és harmadik szerelmét kérte fel a további együttműködésre, hiába mondtam nekik, hogy nem hiszek a Chopin-George Sand, Lennon-Yoko, vagy a Vámosi-Záray típusú művészkapcsolatokban. Az ő szavuk bizonyult erősebbnek, függetlenségem, belső önállóságom tehát tovább csökkent. Egyszóval Ágival kezdtünk bele a “Jó lesz” című műsorunk kidolgozásába, barátnőm basszusgitáron és billentyűs hangszeren játszott. Csatlakozott még hozzánk Joe Dissou, a kongói fekete fiú és Gasner János gitáros. Joe eleinte gátlásosan viselkedett, de a sikereket átélve belendült, igazi afrikai módjára énekelt, az egyetemi tanulmányait kezdte elhanyagolni, piált és falta a nőket. Jancsi különös, szokatlan hangokat csalt elő a gitárjából, rajta keresztül ismerkedtem meg az Adrian Belew és Robert Fripp-féle vonallal, ami azóta is kiútnak tűnik számomra a rock and rollból. Ő kalauzolt el egyszer egy gitáros házibuliba, ahol csupa Mahavishnu-fan pörgette az ujjait, valóságos darázsfészekbe csöppentem. A tüzes víz a padlóra küldött ugyan, de néhány óra alvás után pont jókor ébredtem: elkészült a finom, ízletes ebéd, amit elköltve folytattuk a zizegést. 

      Sajnos, Jancsinak már megszilárdult művészi elvei voltak, amit szívesen ütköztetett Jenőével, így a próbákból több órát lecsíptek az ebből adódó lelkizések, de nem volt mese, asszisztálni kellett hozzájuk. Ráadásul - amíg, úgymond összeverődtünk - a többiek “detonális” improvizációs etűdökkel kezdték a próbákat, olyasmikkel, amiket a VHK a színpadon követett el. Ezekből szívesen kimaradtam volna, ezért nem ritkán egy-másfél órával később érkeztem, mint a többiek. Lehetett némi igazam, mert ezekből a próbálkozásokból sohasem lettek dalok, azonban a késéseim demoralizálták a próba menetét. Ennek ellenére egy izgalmas műsort hoztunk össze, amit részben az Ikarus Műv. Házban, részben máshol rögzítettünk. 

      Ahogy kezdett a zenekarunk egyre ismertebbé válni, úgy szaporodtak a fellépéseink a vidéki városokban is, hovatovább kisebb turnékká álltak össze. Zenénkre nem az olyan nyugis helyeken kattantak rá, mint a Balaton és a Velencei-tó környéke, hanem az iparvárosokban, pl. Miskolcon, Győrött, Várpalota-Inotán, Dunaújvárosban, Pécsett és Szegeden voltak ránk vevők a srácok. A ’60-as és a ’70-es években még lehetett arról beszélni, hogy a főváros a kultúra és a progresszivitás fészke, míg a vidék képviselte a bugris elmaradottságot, a ’80-as években viszont ez a helyzet kezdett megváltozni, sőt megfordulni. Budapesten a közönség egyre “rosszabb” lett. Hogy mit értek ez alatt? Bizonyos affektáltságot és kiégettséget, szekularizáltságot és bezártságot: a stílusok között lövészárkok mélyültek, az emberek egyre kevésbé tolerálták mindazt, amiben különböztek egymástól. Fellépéseinken nem kevesen viselkedtek úgy, mintha szívességet tennének nekünk avval, hogy meghallgatnak minket. Vidéken ellenben egyre intenzívebbé vált a kollégiumi élet a főiskolákon és az egyetemeken. Akik pedig dolgoztak, azokat egyre kevésbé elégítette ki a disco és a heavy metal, egyre árnyaltabban elemezték önnön problémáikat, szellemi éhség, jó értelembe vett igényesség alakult ki bennük. Ennek a változásnak az arányában egyre nagyobb várakozással kezdtek eljárni a fellépéseinkre, csereberélték a Bizottság, Trabant, Balaton, Kontroll Csoport és Európa Kiadó kazettákat. Utólag úgy látom, hogy a vidéki városokban ezek voltak a tanulóévek, egyre önállóbbakká váltak; nem véletlen, hogy a ’90-es évek fontos zenekarai ezeken a helyeken alakultak: a Kispál és a Borz Pécsett, a Tankcsapda Debrecenben, a Quimby Dunaújvárosban, a Heaven Street Seven Pakson, a Hiperkarma tagjai Komló, Dunaújváros, Kazincbarcika, Szolnok városaiból verbuválódtak, és még sorolhatnám. A fentiek gyakran lépnek fel a fővárosban, de egyik sem vált budapesti bandává, amit egy örvendetes változásnak tartok, mint ahogy azt is, hogy némelyikük elmondta nekem, a mi koncertjeink aktivizálták őket és indították el a pályájukon. Úgy vélem, a zenénk nem mondható a szó szigorú értelmében szórakoztatónak; nem véletlen, hogy a komor, füstös helyeken bírtak bennünket: ahogy az USA-ban is polarizálódtak a zenei műhelyek - pl. a new yorki “wild side”, szemben a napfényes, meditterán hangulatú kaliforniai sounddal -, nálunk is az iparvárosokban terjedt el a dark vonal, míg az üdülő övezetben hallani a leginkább a borzalmas “duc-duc”-ot. Ennek megfelelően Jenő is lényegébe véve pozitív előjellel énekelte meg az “Igazi hős”-ben az “első osztályú vidéki srác” figuráját. 

        A “szakma” kezdett felfigyelni ránk, a sajtó egyre lelkesebb hangnemben írt rólunk; a Pop-meccs szavazásokon is helyezést értünk el (érdemes megfigyelni a rangsorolások történelmi inflációit), ezért a zenekart meg-meghívták olyan helyekre is, ahol az első vonal lépett fel: a Pop-meccs gáláin és a fesztiválokon. Az efféle rendezvényeken kivétel nélkül minden esetben outsidernek éreztem magam. Nem részletezném különösebben ezeket a “lehetőségeket”, de a miskolci fesztivál szót érdemel, mivel modellezi a magyar valóságot. 

       Nem akartunk velük közösen fellépni, mert úgy éreztük, hogy műsorunk oda nem illő és különben is zárt egész, ezért a fesztivál előtti napon, egy kultúrházban léptünk fel. Richard Strauss: “Imígyen szóla Zarathusztra” című művének a nyitányával kezdtük a koncertet. Másnap kiderült, hogy az Omega is - fesztiválzáró műsorszámként - a posztromantikus darab első ütemeivel kezdte az előadását, igaz, ők magnóval montírozták koncertjük elejére. Ám amíg náluk az idézett mű csupán bombasztikus, teátrális hatáselemként funkcionált, addig nálunk tartalmi alapon vált oda- és megidézetté. Ugyanis Nietzsche azonos című könyvének “übermensch” fogalma - megtisztítva a náci felhangoktól - a következő fontos evolúciós lépésként átkerült Stanley Kubrick: “Űrodisszeia” című filmjébe, ez vezetett David Bowie Ziggy Stardust figurájának a megformálásához és a Space Oddity Major Tomjának az alakjához. Mivel a Kubrick-film is Richard Strauss művét alkalmazza zenei vezérmotívumként, ez indította Jenőt arra, hogy begyakoroltassa velünk a nyitányt. Effélék foglalkoztatták akkoriban, ez köszönt vissza a dalszövegeiben, példa erre az “itt tervezik az isteneket”, az “űrhajósból űrhajók leszünk”, vagy a “csillagokba indul az egészséges szellem” típusú sorok; ez szolgáltatott neki alapot a ’80-as évek apokaliptikus, ám szűkös légkörében egy mindenen túli jókedvre, amit a “Jó lesz” műsorcímmel reprezentált.

      Miskolcon aludtunk és másnap stage passe-okat kaptunk a sportpálya területére, mivel azért a fesztivál részének tekintettek bennünket, így hivatalosak voltunk az esti fogadásra, a rendezvény záróaktusára. Az asztalokon bőséges mennyiségben raktak fel finom ételeket és márkás italokat. Külsőleg elütöttünk a rocksztárok tarka miliőjétől, mivel egyszerű utcai ruhákba öltözködtünk. Jómagam egy fehér orvosi köpenyt viseltem, ami nem jelentett semmit, noha utólag belemagyarázható a “munkaruha” jelleg. Tény, hogy amióta a színpadi tevékenységemet munkának kezdtem tekinteni, elmúlt az első koncertekre jellemző lámpaláz, már tudtam figyelni a nüanszokra is, élveztem a zenélést. 

      Az egyik újságíró pohárköszöntőt akart mondani, mindenkinek megköszönte a közreműködést, de néhány mondat után a beat-korszak nagyágyúja, a színészóriások kisöccse, mint zenei nagyhatalom hozzávágott egy kaszinótojást a firkászhoz, ezzel jelezte, hogy éhes és ilyenkor nem híve a cicerói körmondatoknak. “Vályúhoz!” - mondta tömören, a további protokollnak epikureus irányt szabva. Az est folyamán tudtam meg valakitől, a közönséget megmotozták a bejáratnál, és akinél piát találtak, attól elkobozták, máskülönben nem mehetett be a sportarénába. Az így lefoglalt italok minőségibb része került a zenészek asztalára. Elképzeltem némelyiket, ahogy jó messziről Miskolcra vonatozik, kiperkálja a borsos belépő árát, majd - mivel nem óhajt az elképesztő büféárak miatt végképp legatyásodni - bespájzol az egyik közértben. Ezt követi a rendezők “einstandja”. Elképzeltem továbbá, milyen szívvel hallgathatta hősöm ezek után a koncerteket, figyelembe véve a kritikán aluli hangzást, ami csak estefelé, kb. a P. Mobil és az Omega magasságában tisztult ki. Ha mindehhez hozzáképzelem, mit szólt volna, ha látja, hogy kiknek a torkán folyik le az általa vásárolt szesz, nem esküdnék meg arra, hogy azt az egészségükre kívánta volna. Abba sem vagyok biztos, rajongott volna-e sztárjaiért, ha látja őket azon a fogadáson. 

      De nem akarom fényezni magam, hiszen én is derekasan kivettem a részemet a nagy eszem-iszomból (még az ablakon kívülre is jutott belőle). Nem a moralista fölényével írok erről, mindössze rá akarok világítani a hazai állapotokra. 

      Cserne Laci halála váratlanul ért és megdöbbentett, hiszen a maga szomorkásan mosolygó, ironikus módján ő is része volt a nagy játéknak, amit megéltünk akkor, amit felelőtlenül élveztünk mi, akik kiszálltunk az össztársadalmi buliból. Laci az előző fejezetben vázolt miliőnek a tökéletes ellenpólusát képviselte, anti-sztárként reagált a siker legapróbb rezdüléseire is. Időnként fellépett nagyobb rendezvényeken: két harsány műsorszám közötti szünetben zümmögött a gitárján, számára fontos igéket suttogott, halkan motyogva a mikrofonba, pl.: 

“Bár rövid az élet, de hosszú volt

a semmi hátán csúnya folt

volt benne sok erőlködés

sikkesebb a nemlevés.”

 Vagy: “Azért lettem író, hogy eltékozoljam a szókincsemet és elfelejtsem, hogy valaha is volt”. A barátai Embersport néven kísérték különböző hangszereken: Stimátz Jutka, Csík Mester, Ali, Barcs Miki, Hazai Gábor. Kedvelte ezeket a pillanatokat, amikor a közönség zöme kitódult a büfébe, mégis oda kellett figyelni rá. Sokan szerették - a nők is -, ő ezt elhárító gesztusokkal próbálta ellensúlyozni. Szerettem vele vitatkozni, mivel a bennem felmerülő kérdések nála élesen fogalmazódtak meg. Időnként kénytelen voltam mellette védelmembe venni a sikert, hiszen - mint mondottam - szükség van rá, mint tükörre a zord valóságban tett kísérleteinknél. Ő azonban valami törzsi megnyilvánulásra vágyott, ahol nincs előadó és publikum. Ebben igaza lehetett, magam is éreztem időnként, hogy a fentiek miatt fonák szituációkba keveredek zenészként. Miféle élethelyzet az, ahol hatalmas tömeg gyűlik össze egy füstös, levegőtlen teremben, kitéve a rendezők túlkapásainak, a büfés mohóságának, a skinheadek provokációinak és passzívan figyelik, ahogy a pofájukba ordítják, hogy milyen szar ez így? Ennek dacára élveztem a koncertezést, a színpad egy inspiratív, anyaméhszerű biztonságot nyújtott, csak előtte és utána voltam pácban. 

      Megkértem Lacit, csináljon nekem egy tetkót. Törzsi jellegűt óhajtottam, bizonyítandó, hogy én is “meg nem értett állat” vagyok. Egy totemisztikus halat tervezett és verset is írt mellé, amit sajnos nem őriztem meg. A fekete kontúrokat a bőröm alá rótta, már csak a több színből álló satírozás volt hátra, de ez abban a bulizós korszakban több hónapos késedelmet szenvedett. Egyszer Laci odajött hozzám és arra kért, hogy fejezzük be a tetkót, mert “végleg el akarok költözni” - tette hozzá sokatmondóan. Ez az időszak annyira happy, minden annyira cool volt, hogy egyszerűen nem tudtam komolyan venni a szavait.  

      Lenke, a fotós lány talált rá, aki abban az időben nagyon közel állt hozzá, ismerte az életritmusát, szokásait, és ezzel nem vágott egybe a kis lakásból áradó csend. Feltörte az ajtót, de akkor Laci már több napja halott volt. A gyászhír hallatán elszörnyedtem érzéketlen felszínességemen, ahogy az utolsó találkozásunk alkalmával reagáltam a szavaira. De az élet szempontjából őt is léhasággal vádoltam, hiszen nyilvánvaló, hogy az alatt a rövid idő alatt, amíg “itt” vagyunk, végére kell járnunk a létbe tartottságunk mélyebb okainak. Ámbár tudom, van olyan erejű depresszió, ami meghaladja az emberileg elviselhető mértéket. Meg kellett halnia útitársamnak ahhoz, hogy ráébredjek: szerettem. De az szintén tudatosult, hogy nem vagyok képes mély, önfeláldozó szeretetre. Egy rövid könyvecske, néhány vers, halk gitárakkordokkal kísérve és persze a tetkók: ennyi volna egy emberi sors? Kiderült, hogy a személyének van utóélete némelyekben. 

      Barátom távozása után odajött hozzám Miczánka, egy szelíd, szép és hallgatag lány. Ő is közel állt Lacihoz, ismerte a dolgait. Azt mondta, ha már így áll a helyzet, majd ő befejezi a művet, amit közös barátunk elkezdett. Rendszeresen feljárt hozzám a szoba-konyhás lakásba: eleinte Laci fekete kontúrjait erősítette meg, majd piros, zöld és kék színekkel a satírozásba kezdett. Többször is átment a bőrfelületen, ami napokig hegesedett, így legalább egy hónapig tartottak az üléseink. Közben keveset beszéltünk, sokat hallgattunk és egyfolytában a Rolling Stones “Tattoo you”-ja ment a magnón. (Számomra érthetetlen módon Laci bírta ezt a bandát: hogyan egyeztette ezt össze anti-sztár attitűdjével?)

      Évekkel Laci halála után Beke László művészettörténész gyűjteményes fotókiállítást szervezett, amin tetoválásokat mutatott be, a sitten készítettektől a művészi színvonalúakig. Barátom alkotásainak külön figyelmet szentelt, még cikket is írt róla. Az én bőröm alá rótt halat is bemutatta a többi mű között. 

      Cserne Laci egész lényével azt sugalmazta, hogy az egész emberiség egy szélsőséges elhajlás az univerzum harmóniájához képest. Ennek az elviseléséhez egy kollektív, hamis tudatra van szükség, így alakult ki egy standard modell, amihez képest épp a Laci típusú arcok tűnnek szélsőségesnek, így válhatott ő az underground undergroundjává, “meg nem értett állattá”.

      Ági legjobb haverja Robi volt, a homoszexuális rendezőtanonc. (Engem is megkörnyékezett, de hasztalan.) Sülve-főve együtt mozogtak, terveket szövögettek, és amatőr színészekből verbuváltak egy kis színházi műhelyt, amin belül tető alá hozták Shakespeare “Vihar”-ját; öcsém, Elefánt kissrác létére Sebastianot alakította. Prospero szerepéhez feLugossy Laca adta a hangját: Ágiék verziójában ez a figura nem jelent meg a színpadon, hanem magnóról, “égi hangként” kapcsolódott a cselekmény fonalába. Ági szerette volna, ha részt vállalok a színházi munkában, de engem nem kötött le heroikus, emberfeletti tevékenységük. A Vihar létrejötte után a Kurt Weill-Brecht: “Hét főbűn” című darabnak a színrevitelét tervezték, és megkértek az eredeti hangszerelés átírására kamarazenekari méretekben. A hanganyag és a kiváló minőségű zongorakivonat sokat segített pepecselő tevékenységemben. A dologból nem lett semmi, jóllehet már jócskán beledolgoztam magam Weill komponálási módszerébe. Annyi hasznom lett az egészből, hogy a hangszeres játékosi, szólista-látószögem kitágult, átértékelődött. A zenéről többet tudtam meg így, és izgalmasabbnak bizonyult a deduktív megközelítés. Sajnos, már el lettem könyvelve “gitárosnak”, így többnyire ilyen jellegű felkéréseket kaptam. Ez a beskatulyázás megnehezítette a további kutatást, de innentől fogva keresni kezdtem azokat a szituációkat, melyek a lelkileg meghaladott státuszomból való kiutat lehetővé tették.   

      A Robival és Ágival való eszmecserék során a zene dramaturgiai elvei is tudatosultak bennem: már nem kápráztattak el az ötleteim, rangsoroltam őket aszerint, hogy erősítik, vagy gyengítik a “történetet”, és a zenén kívüli szempontokat is mérlegeltem. Pl. Ljubimov “Don Giovanni”-ját azért tartottam érdekesnek, mivel az orosz rendező nem tanult zenét, ezért nem kötötték gúzsba a szakmai tradíciók. Avval, hogy a muzsikusokat az árokból felültette a színpadra, több legyet ütött egy csapásra: túl azon, hogy az énekesek játéka beleágyazódott a hangszerek szólamaiba és ezáltal egyedülálló akusztikai képződmény fültanúja lehettem, a zenei “esemény” is emancipálódott a színpadi történet mellett, valamint érvényesült Kierkegaard megközelítése, azaz a címszereplő “érzéki zsenialitása”, mint az egyetlen “abszolút zenei” élethelyzet. Noha a dán filozófus “esztétikai” elveit mindig túlzottnak éreztem, el kell ismernem, hogy Mozart témaválasztásai közül a fenti a legszerencsésebb. 

      Ági valamelyest önállósodott az évek során: hatalmas engedményeket sikerült kivívnia az anyjától. Ezt bizonyítja, hogy végre megtűrt személlyé váltam, sőt az egykori félelmeim, illegális bújócskázásaim helyszíne átalakult: a nagy lakásról a cselédszobát a konyhával együtt leválasztották, mi több, egy cellaszerű szobácskát is a barátnőm rendelkezésére bocsátottak. Mivel Ági a párom és a kollégám volt egy személyben, gyakran több időt töltöttem nála, mint otthon. A hajnalba nyúló beszélgetések miatt Robi is gyakran aludt a kis cellában. Sokszor repült ki az álom a szememből, midőn ajtókon át is hallottam a zokogását (a mai napig nem tudom, álmában, vagy ébren gyötrődött annyira), ilyenkor mindig fitten, energikusan ébredt.

      Ági szerette volna, ha az élete minden területén a partnere lennék, ám erre nem voltam hajlandó. Avval példálóztam, nem kívánok magamnak olyan sorsot, amilyen John-é volt Yoko oldalán. Ráadásul rengeteget vitatkoztunk: ő mindent a művészet szemszögéből mérlegelt, én az életet képviseltem. Vitánkról Thomas Mann Tonio Krögerének a dilemmájára asszociáltam, amit a regényalak a génjeiben hordozott, noha kissé másként, mint a mi esetünkben: a hős az édesanyjától a művészhajlamot és egyfajta bohém beállítottságot örökölt, míg apjától a kötelességtudatot, a precizitást és a polgári értékrendet. A két szempont - amit az olaszos keresztnév és a dinasztikus múltra visszatekintő német vezetéknév is jelez - szüntelen harcot vívott az életében. A mi esetünkben Ági képviselte a művészi elkötelezettséget és a kötelességtudást, míg én a művészsorsot az egyéb életmegnyilvánulásokkal szembeállítva nem fogadtam el, és egy bohém felelőtlenségével vetettem magam az élet hullámai közé, ráadásul nem tartottam korszerűnek a magányosan alkotó művész alakját; a világháborúk után szerintem egyfajta kollektivizmus kezdte jellemezni a művészetet, amit pl. az emigrációban élő Bartók, vagy Márai magányos alakja, az alkotó egyedüllét erőfeszítései csak még nyomatékosabbá tettek. 

       És milyen kérdéseket tesz fel a lelki tusáját vívó főhős? “Egyáltalán: férfi-e a művész? Meg kell kérdezni ez irányban “a nőt”! Nekem úgy tetszik, mi művészek, mindnyájan osztozunk egy kissé a preparált pápai énekesek sorsában… Elbűvölően énekelünk. Csak éppen…” 

       Már az ősi Orfeusz-legenda azt sugallja, hogy “aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”, egyszóval szükséges szenvedni, emberfeletti erőfeszítéseket hozni ahhoz, hogy a nézőt megérintse a “szép”. Freud, a pszichoanalízis atyja az élet irányából a következőképpen fogalmazta meg ezt: a művész és a tudós, egyszóval a kultúra reprezentánsai a szexuális energiáikat szublimálják a nagy cél érdekében. Élettapasztalatainkban pásztázva első hallásra ez meggyőzően hangzik, ám a megismerhető világ törvényeit alaposan végiggondolva még féligazságnak is csak jóindulattal nevezhetnők. Minden megnyilvánulásunkat a szexuális energiánkból levezetni: nos, ez elsősorban Freudot minősíti. Ugyanakkor mégis elmondható, a művészi tevékenység sok időt és energiát von el a partnerkapcsolatoktól, ám kényszercselekvésből nem lehetséges általános érvényű igazságot kihüvelyezni. 

      A Tonio Krögerből idézett gondolatot a Farinelliről szóló filmmel egybevetve alakult ki bennem a “Farinelli-effektus” kategóriája. (A film cselekménye folyamán a nő szerelmes lesz a kasztrált énekesbe, azonban - mivel szerelmük beteljesülhetetlen - Farinelli fivére adja meg a testnek, ami a testé.) 

       Ez tehát a Farinelli-effektus lényege: az ember korlátlanul bírni akarja az élet teljességét, azonban a modern társadalom határt szab mélyről jövő ambícióinknak, személyiségünk tehát torzul az évek során növekvő kompromisszumkényszertől, már csak bizonyos aspektusokat képes megragadni, bizonyos területre szakosodik. Van, aki anyagi biztonságra törekszik, ezért hajszolni kezdi a pénzt; akad, aki az élvezeteket keresi és a fokozott szexualitást, esetleg a drogokat kultiválja, ami lényegében az önjutalmazás belső indítékaiból fakad. Egyesek úgy akarnak boldogulni, hogy a kézügyességüket fejlesztik, ők lesznek az ezermesterek. Akiket pedig az ihlet kap el, művésszé és tudóssá képezik magukat. Ezen a szinten a leginkább még a természet romlatlanságát kereső “robinzonok” járnak a legjobban. Akadnak a természetfelettire érzékeny alkatok is, ők lesznek a hit emberei, vagy rosszabb esetben az okkultisták. Minden esetben nagy árat kell fizetni azért, hogy az ambícióink kiteljesedhessenek, mivel a többi terület rovására fejlődnek a képességeink.* (Többé-kevésbé mindannyian autisták vagyunk, ezt a “társadalmi szerződések” kényszerítik ránk.) Így teszi tönkre a belső emberünket az életünk során ránk támadó rengeteg kompromisszumkényszer. A művészi tehetség pl. nemhogy családban, tartós szerelmi kapcsolatokban nem képes élni, de még a közösség felé való viszonya is diszharmonikus. Ily módon bizonyos mértékig osztozik Farinelli sorsában: ha nem is kasztrált, de szerelmi élete sohasem lehet kiegyensúlyozott. A fenti kényszerpálya miatt nem tudtuk Ági és én a kapcsolatunkat teljes emberekként megélni. Én viszont eldöntöttem, nem fogom a fenti szabályokat elfogadni, fütyülök a művészetre, az élet nevében szabotálni fogok minden rám háruló kényszert. Utólag úgy látom, ez a döntés volt az életem legnagyobb tévedése; no nem a művészet miatt, hanem mivel nem bölcs dolog a sorsot egy negatív hozzáállásra felépíteni. Ez is egyfajta szökés. 

1984 orwell-i dátum, s valóban: kitört a “világvége”. A házibulik kimentek a divatból, elkezdődtek a punkperek, a CPG tagjait lesittelték; az észak-koreaiak a tervgazdálkodás végét erre az évre ütemezték; Demszky Gábor ellen szamizdatok terjesztése miatt indult eljárás; Orwell két főműve hazánkban ekkor nyert szamizdat könyvalakot.

      Péter és Laci kiléptek a zenekarunkból, a sziámi-Sziámiban reméltek kreatívabb munkát. Jenő megszervezte az utolsó, majd az utolsó utáni koncerteket, hamarosan - nem kis megkönnyebbülésemre - Ági is távozott a bandából, mivel teljesen lekötötték a színházi kötődései. 

      Jenő számára a vajúdás, a keresés korszaka következett. Sok zenészt próbált ki, de egyik konstelláció sem bizonyult az igazinak. Így telt el egy év, számomra terméketlenül. Rá kellett ébrednem, az alkohol vezet engem és nem fordítva. Mivel megszűntek a koncertek és a házibulik, a külső körülmények már nem indokolták a piálást, mégis belső szükségletté vált. A felgyülemlett üvegbetét - a velem hasonszőrűek keményvalutája - konvertibilissé vált: visszaváltva őket újra elkezdődhetett egy nap, s lassan kortyolgattam a gondolatébresztő nedűt. Természetesen a haveri köröm is e kívánalmak szerint alakult: Rubletzky Gábor bukkant el a ’70-es évek homályából. Ő sem nagyon tudott mit kezdeni magával. Az apja meghalt, tehát megszűnt számára, mint próbalehetőség a Taurus Gumigyár kultúrhodálya; pénzzel viszont el volt eresztve, mivel adódott egy folyamatosan újratermelődő forrása. Másodosztályú sakkozónak minősítették az országos versenyeken, és ez nem látszott meg rajta: igénytelen, lepukkant módon öltözködött és bicegett, mert az egyik lába egy gyerekkori baleset miatt rövidebb volt a másiknál. Egyszóval, amikor leült egy kocsmában, vagy klubban a sakktáblához, nem tűnt komoly ellenfélnek. Letett egy százast, amit rövid időn belül elnyertek tőle. Revansot kért és kapott: a vég nélkülinek tűnő mérkőzések során - dacára annak, hogy időközben teljesen berúgott - csinos összegeket nyert el az ellenfeleitől, akik szitkozódva fizettek, mert megalázva érezték magukat a végett, hogy egy részeg csöves adott nekik mattot több ízben. Egész komoly tőkére tett szert ilyen módon, sőt a nyeremény öt- és ötvenforintosait nem költötte el; az előbbivel már majdnem teljesen megtelt egy több liter űrtartalmú dunsztosüveg, az utóbbiból is több köteg gurigát mutatott meg egyszer kis szobájában, amit háztartási gumival fogott össze. 

- Ezeket miért nem költöd el? - kérdeztem.

- Mert szeretem az ötös számot - felelte.

      Gábor tehát komoly ivócimborának számított. Cserében - mivel protekcióm volt e téren - minden koncertre bevittem őt ingyen, sőt bevezettem a köreimbe, noha ott meglehetősen tartózkodóan fogadták. 

      Időnként Attila segített ki fröccsökkel és jó zenékkel. Angol fordításból élt és kitörni vágyott zárt, intellektuális világából. Nem volt szintetizátorom, de a gitáromon sokrétű megszólalási módot találtam, megnyíltak számunkra az általa hozott Brian Eno kazetták, így izmosodott a hangszerelő tehetségem. Klaus Nomi-t hallgattunk, ő az opera és a pop-art között egy sokrétűbb verziót produkált, mint Nina Hagen. Eno és David Byrne közös balettzenéje, a “Cathrine Wheel” a színpadi dramaturgia felé élesítette a fülemet. Másik közös munkájuk, a “My Life in the bush of Ghosts” fogékonnyá tett a zenén kívüli hangzó világ zenei alkalmazására. Joe Hassel trombitás szintetizátorhoz csatlakoztatta a hangszerét, így a dallamai hangfürtökké, clusterekké alakultak, az ekképp nyert disszonancia finoman, “természetesen” hatott.  

      A zenekarunkat sújtó válság általánosnak bizonyult a ’80-as évek derekán, így a Kontroll Csoportot és a Bizottságot is elérte: Müller Péter Bárdos Ágival a sziámi-Sziámit, Kis Tamás Laci a Balkán fuTouristot, Hajnóczy Csaba a Kampec Dolorest alakította meg feloszlásuk után. A Bizottság is osztódással szaporodott: a belőlük létrejövő formációkból Öcsi - aki az "edwinizmus" elméletének nagy tudója, s ezért hónapokig volt vizsgálati fogságban - által alapított efZámbó Happy Band bizonyult a leghosszabb életűnek. Róluk is elmondható ugyanaz, amit a Beatles-szel és a Spions-szal kapcsolatban már említettem egyhelyütt, nevezetesen az volt bennük a legizgalmasabb, amit ők ellentétnek éltek meg a zenekarukon belül. Az új formációk közül egyik sem érte el az anya-zenekar szintjét, bár mindegyikben maradt még spiritusz. A történtek következményeképp kb. egy év múlva Laci és Péter visszatértek és újra az Európa Kiadót erősítették, de még hónapokig nem találtuk meg a közös hangot. 

      Ebből következik, hogy lassacskán elkezdődtek a privát kísérleteim, amit fura módon Gábor indított el egy megfigyelésével. Érdekes srác volt: noha minden fogást ismert a gitáron, ez valahogy nem sikeredett muzsikává a keze alatt. Viszont - mivel sakkozó agya olyasmit is észrevett, ami az én figyelmemet elkerülte - ő mutatta meg két Illés szám rejtett összefüggését, vagyis az “Utcán” és a “Nem akarok állni” című dalok bridge-ei ugyanazok, csak az előbbi fonák módon fordítottja az utóbbinak, tehát rákmegfordítás, mintha visszafelé olvasnánk a kottát. 

      - És mi lenne, ha a két dallamot egymásra játszanánk? - kérdeztem.

- Próbáljuk ki - felelte és az eredmény egy több mint érdekes szintézist eredményezett.

      Kísérletünk magasságában Kis Tamás Laciék már kibérelték a Ganz Mávag Műv. Házat, ahol Déja vu Revue néven rendszeresen szerveztek telt házakat vonzó műsorokat, amik számomra üdítő módon túlléptek a koncertforma keretein: nemcsak zeneszámok, hanem színházi, irodalmi és egyéb kísérletek is helyet kaptak a revüben. Laci - amolyan alternatív Friderikuszként - humoros és sokdimenziós kísérőszövegekkel teremtett összefüggést a produkciók között. Mikor felvetettem neki az Illés-montázs ötletét, megörökítésre méltónak találta azt a műsorában, sőt csavart még egyet a dolgon: 

- Mi lenne, ha nemcsak a zenei motívumokat, hanem a dalszövegeket is egymásra rétegeznénk? - kérdezte.

- Próbáljuk ki - feleltem.

      A próba folyamán a “Nem akarok állni” bridge motívumát szaxofon játszotta, az “Utcán” motívumát pedig - ugyanúgy, mint Szörényi Levente - én játszottam el gitáron, oktávpárhuzamokban. Demi és Laci egyszerre énekelték, illetve recitálták és rappelték a két örökzöldet, hagyományos rock-hangszerelés mellett. 

      Produkciónk a következő revü epizódjaként nagyot durrant, tetszett az embereknek. Semmi meglepő nincs abban, hogy Laci további hasonlókra buzdított.

- Mi lenne, ha ezúttal zajokat gyűjtenénk és a zenei hangszerelés részeként, magnóról játszanánk le? - kérdeztem. 

      - Próbáljuk ki - felelte Laci, sőt lehetővé tette, hogy a műv. ház próbahelységében összecsiszolhassam az elképzeléseinket. Zajokból pedig valóságos archívum állt a rendelkezésünkre az Ikarus Műv. Ház kultúrműhelyében. Attilának előadtam, itt az ideje, hogy a gyakorlatban tesztelje az elméleteit, mint a kísérlet frontembere és szövegírója. Szerkesztettem vele néhány dalt és zenészeket is szerveztünk. Nem akartam a gitárral bíbelődni, mivel nem ártott kívülről hallani a hangszerelés, a zajok és a többszólamú vokálok együtthangzását, ezért Gábor lett a szólógitáros. Az Ikarusban repülőgép-, útburkolattörő-, fegyver- és a természetben hallható zajokat vettem fel. 

      Serdülőkoromban láttam egy festményt, amin piszkos-zöld és szürke pacnikból állt össze a színkompozíció. Eddig a pontig akár nonfiguratív is lehetett volna a kép, azonban a perspektivikus ábrázolás szabályait követő, ezüstösen csillogó sínpárok és áramvezetékek szőtték át. Mikor munkába siettem reggel és a buszra vártam, megpróbáltam az elém táruló kiábrándító valóságot a festő szemszögéből újra strukturálni, és az eredmény felvillanyozó hatású volt: amitől addig szenvedtem, az kreativitást ösztönző játékká vált. Efféle élménnyel próbáltam megajándékozni a publikumot a zajok alkalmazásakor: az eredetileg idegesítő, sokkoló, a mindennapi életünket pokollá tevő hangok a zenei környezetbe emelésük során újfajta esztétikai minőséggé alakultak át.          

      Ez a kísérletünk már nem aratott akkora sikert, mint az előző Illés-montázs. Hogy miért? Valószínű, hogy kisebb lépésekben kellett volna haladnom, egy fokozatosan bővülő csapattal, nem pedig egy kész koncepciót ráerőltetni az emiatt egyre passzívabb zenészekre. A másik ok az lehetett, hogy Attila frontember-énekesként túlságosan visszafogottan viselkedett, ezért a gondolatisága nem jött le a színpadról. 

      A relatív sikerek dacára rengeteget tanultam a kísérletekből. Kis Tamás Laci kisugárzásában lehetett valami egyedülállóan innovatív, mert a Déja vu Revue közönsége ösztönző, aktív emberekből verbuválódott. Ez volt az egyetlen, rövid korszak az életemben, amikor megvalósult a pop-art lényege: népszerű, oldott keretek közt tesztelhettük avantgard kísérleteinket, amit személy szerint biztosan folytattam volna, ha nem nyírják ki Laci kezdeményezését. A vezetőség ugyanis, látva a sikeres kezdetet, kiragadta a kezükből az irányítást és az - immár beetetett - publikumot a Fekete Lyuk jóval egyoldalúbb kultúrreceptje irányába terelték. Az új vezetők eleinte még átvettek valamit a revü értékrendjéből, de már csupán törmelékes, romos formában, és az évek során folyamatosan egyre alacsonyröptűbb hangot ütöttek meg. Nem véletlen, hogy innen repültek ki a ’90-es évek nyomulós, anyázós sztárjelöltjei.   

      Más kísérletekben is részt vettem. Cserne Laci halála után az Embersport zenészei búvópatakszerűen fel- és letűntek a budapesti zenei életben. Barcs Miki őrizte a Laci által gyújtott tüzet, íme egy akkori dalszövege:

“Fekete fényben úszó termek

Kőlevegőben kőlebegés

Perzsa táblán kínai játék

Ez a radikális mellérendelés.

Villámcsapásszerű felismerések

Világlélek sugallta vízió

Nincs másnak kétszerese, csak a félnek

Homorú gyöngyszem az ég”.

      Vagy itt van egy Csík Mester által írt szöveg. A zenét Pajor Tamás és Víg Mihály szerezte, a dal a dobos-szövegíró halála után (túladagolás végzett vele) a Balaton repertoárjának a részévé vált: 

“Fétisről álmodtam az éjjel,

üvegharangok szóltak az égben.

Pár taktika nem számít a bálban,

Cyrano leveti magát az ágyba.

Ma éjjel isszuk a pezsgőt!

Egymáshoz simulunk ketten -

Egymáshoz simulunk ketten

a

parketten

sorakoznak már a hárfás lányok,

a Bálkirálynőt kíséri négy perec.

Karok és lábak érkeznek percre,

a Bálkirálynő pornókrémest evett ebédre.

Ma éjjel vedeljük a pezsgőt!

Egymáshoz simulunk ketten -

Egymáshoz simulunk ketten

a

parketten.

      A banda tagjai lassacskán lemorzsolódtak és - ma már követhetetlen kapcsolódásokon keresztül - újabb “embereknek” adták át a helyüket, a stafétafutókhoz hasonlóan, míg végül Zsiráf és a barátai bukkantak fel Embersport néven. Egy ízben valakit helyettesítettem, és ott ragadtam köztük. Spenót Zoli*, (ma a Csókolom-ban játszik) a mester utcai haverom volt az egyik zenész: már kilépett a Spenótból, de a név rajta maradt. Egyformán jól, sőt marha jól játszott gitáron és basszusgitáron. Solymár Árpi pengetett még itt és a Neuroticban párhuzamosan, Celler Péter, az ETA egykori énekese dobolt, Urbán Mariann és Zsiráf énekeltek. Dal-verseikből íme néhány:

“Már álmatag az éjjel…

karom tenger mossa.

Nézd, sirály siklik Holdra! -

ajkamon a kezed.

Halász lámpását oltja.

Szellő fukar, mert most nem ő játszhat,

azt énekli, “nincs bocsánat”.

Idegen gondolat felém suhan

és ekképp sugall…

Kagyló tükre arcot rabol,

Iszap segít…

Hajnalban döglött sirály partra esik,

kezed ajkamtól elvétetik;

csak a sugallat, mi itt maradt,

a gyilkos sugallat”.

      És egy töredékesen fennmaradt:

“A bőrömet felhasítom

Kapu alól kivágódom

Csendesen vibrál a testem,

Mikor átutazom Budapesten.

Oly bájos ez, bye, bye

Oly bájos ez, bye, bye baby

Az ágyad meleg, a tested hideg

Ezt sem hiszed, ezt sem hiszed!

Csalogat, csalogat mennyei testbe bújva!”

      Ezt pedig Dixi írta:

“Az angyali kórus éneke szebb

A felhőredő él és remeg,

Mert közöttünk járnak nagy szellemek,

Kik az égből vártak feleletet.

Kiknek nem volt elég a föld,

Kiknek a lelke magasba tört

S a földi törpék feje felett

ők az égből vártak feleletet.

A válasz az égből csak ritka csoda

Csak a halál ad kulcsot oda

A válasz mégse marad el

Égi ajaknak való eledel.

Hegyre száll az Isten, fényből eredő,

De emberi arcán sűrű redő

Az örök emberi jó az égbe emel,

Az örök női jó felemel”.

      “A kutya éji dala” cím film elkészülte után Bódy Gábor fontosnak érezte, hogy hangban és képben egyaránt rögzítve legyenek a korra jellemző zenék, ezért megszervezte a MAFILM keretei közt a “Társulás Stúdiót”, és a kísérleti munkákon belül többek közt az Embersport néhány dala is rögzítve lett. Általában elmondható, hogy - az elhibázott gyári mechanizmus ellenére - még a filmesek reagáltak a legérzékenyebben és legnaprakészebben a kor kihívásaira, valamint a kortárs művészetekre, ha összehasonlítjuk a média egyéb formáival: az újságok olvashatatlanok voltak, egy-két színvonalas, bátor cikket kivéve; a Televízió viszonyult a legzártabban, a legkirekesztőbben minden épkézláb gondolathoz, vagy művészi megnyilvánuláshoz, mivel a mai napig itt gyűlnek egybe a legkorruptabb, legdeformáltabb lelkivilágú emberek, lényegében akadályozzák, dezorientálják az információ útját; a Rádió szintén a Tv-vel analóg belső struktúrát épített ki, itt azonban már akadtak “kakukktojások”, akik archiváltak, felvételi lehetőségeket szerveztek, és az általános, nívótlan trenddel szemben érdekes műsorokat szerkesztettek. A médiumok közül a filmvilág talán azért lett nyitottabb, azaz sokrétűbb és érzékenyebb a megnyilvánulásaiban, mert a munkájához nem csupán az összes művészeti ág közreműködésére volt szüksége, hanem a külső felvételeknél a legkülönbözőbb, sőt a legkülönlegesebb emberekkel találkoztak és működtek együtt. Ehhez járul még az a körülmény, hogy a filmkészítés annyira komplex folyamat, amihez egyfajta megszállottság szükségeltetik és ez kitermelt egy mutáns réteget. Azonban a forgatások rendkívül költségesek és - mivel a MAFILM-et az állami költségvetésből támogatták - ez a helyzet megint csak a nyomulósaknak kedvezett, itt is a napi politika felé lojálisak kerültek zöldhullámba. A Balázs Béla Stúdióban viszont alacsony költségvetésű filmek készültek, emiatt az itteni légkör belélegezhetőbb volt, ám éppen az állandó pénzhiány miatt a produkciók a barkácsoltság érzetét keltették. 

      Visszatérve az Embersportra, ez nem egyszerűen zenélés, hanem életforma volt, mégpedig annak a bulisabb formája. Azt, hogy a mákszezon előtt, közben, vagy utána játszottunk, bizony le lehetett mérni a zenei színvonalon, ahogy Víg Mihály definiálta tömören a helyzetet: “vége a fazonnak, kezdődik a szezon”. Jómagam is kipróbáltam az ópiumot, de - azt kell mondanom, hála Istennek - annyira rosszul lettem tőle, hogy két kísérlet után lemondtam a használatáról. 

      A Neurotic is ezen a csapáson haladt, Pajor Tamás egyre inkább elkezdett szikrázni, időszerűvé vált, hogy újra játékba lendüljön, ugyanis összehozott egy jó kis csapatot, és az országos sikertől pusztán a mák választotta el őket. Lakásokban zenélve nem ritkán beszálltam a történetbe, még komponáltam is; lehetett látni, hogy ez egy nagy durranás kezdete.

       A Társulás Stúdió létrejöttének még egy fontos mozzanata kapcsolódott az akkori kísérleteimhez. Víg Mihályt már jó ideje foglalkoztatta a video, ez a szóbanforgó korra jellemző médium. Alkalmazása kitörési lehetőséget kínált a komponálás, a próbák és a koncertek mókuskerekéből. Abból a tényből, hogy az édesapja (Víg Rudolf) a haláláig neves cigány-folklór kutatóként működött, önként adódott Misi érdeklődése ezen a területen. 

       - Ma már csupán elvétve tanulmányozhatjuk ezt a műfajt eredeti formájában - gondolkodott hangosan. - Az ősi cigányzenét nem a hangszeres, hanem a vokális, “a capella” hangzás jellemezte. Ez a már szinte teljesen eltűnt zenélési forma csupán egy-két helységben tanulmányozható - folytatta. - De még az autentikus hangszerekkel kísért cigánydalok is nagyon érdekesek. Sürgősen videora kéne rögzíteni mindezt, lehetőleg a még létező tánccal együtt, mielőtt még az eldugott kis községekbe, tanyákba beszivárogna a televízió kultúraromboló hatása. 

       A Stúdió megfontolásra érdemesnek találta a fenti gondolatmenetet, így Mihály lehetőséget kapott, hogy szerény anyagi keretek között helyszíneljen, azaz egy diktafonnal felkutassa azokat a helységeket, amely a téma szempontjából forgatásra alkalmasak. Több faluba - pl. Szabolcs-Szatmár megyében - Csík Mester kísérte el munkatársként, Somogy és Fejér megyébe pedig én. 

      Az előbbinél azonnal a megyeszékhelyre, azaz a kaposvári Tanácsházára mentünk és felvilágosítást kértünk, hogy merre érdemes kutatnunk, hol laknak cigányok a legsűrűbben errefelé. A helyi kultúrfunkcionárus készségesen látott el minket értékes adatokkal, Kora délután a külvárosban gyűjtögettünk, de nem akadt diktafonvégre számottevő folklór-anyag. Este a kaposvári Csíky Gergely Színház büféjébe látogattunk el, ahol - a művészismerőseinktől - szállást reméltünk a kutatás ideje alatt. 

      Györgyi - akit említettem már egyhelyütt, mint Dixi és Berlioz által fonák helyzetbe keveredettet - épp a fővárosba indult forgatni, és szívesen átengedte a szobáját arra a néhány napra, amit a megyében óhajtottunk tölteni. Nem maradt tehát semmi más tennivalónk, mint elkölteni egyszerű vacsoránkat, és kicsit borozgatni elalvás előtt. Különös helyzetben voltak és vannak a vidéki színházak. Az intenzív próbák, a premierek és az előadások miatt létrejön egy nagymértékű egymásrautaltság, ami nem igazán oldható a városba tett kiruccanásokkal, mivel a kisvárosi légkör meglehetősen fojtogató. Az összezártság miatt akaratlanul is túlérzékenység alakul ki, különböző fóbiák fenyegetnek nap mint nap kisülésekkel, eseti botránnyal. Ott tartózkodásunk alatt tanúi lehettünk egy ilyen vircsaftnak: az egyik színésznő kiabálva kérte ki magának azt a flegma hangot, amit a büfés tulajdonképpen nem is vele, hanem az egyik rendezővel szemben ütött meg. Az eset szót sem érdemelne, ha nem világítana rá a belső megszállottságból fakadó izoláltságra és az ebből sarjadzó túlfeszített idegállapotra. (A következő szakaszt meg kell mutatni egy szakembernek, mert nem biztos, hogy tényszerű.) 

      Diktafonos túránk során meg kellett állapítanunk, hogy darázsfészekbe nyúltunk, s mivel a sorsomból adódóan mindenfajta diszkrimináció felkiáltójeles hangsúlyt kapott a gondolkodásomban, ezért meglepett, amikor azt tapasztaltuk, hogy az igazi lövészárkok nem a cigányok és a magyarok között húzódnak. A beások egy régebbi exodus-hullámmal érkeztek, mint az oláh típus*(?), (Mihály szerint fordítva történt) sikerült bizonyos mértékig gyökeret verniük, konszolidálódniuk, a gádzsók bizalmát élvezniük. Ebből következik, hogy az utóbbiak kései felbukkanását, lepukkant nomád mivoltát egy őket dehonesztáló, velük rivalizáló horda nyomulásaként értékelték. Emiatt elzárkóztak távoli rokonaiktól, és tüntetően hangsúlyozni kezdték a tőlük való különbözőségüket. Az oláhcigányok természetesen sértőnek érezték a kirekesztősdit, pro és kontra beindult az anyázás, végül jobban gyűlölték egymást, mint őket a magyarok. Egy igazi szakember jóval több törésvonalat tudna kimutatni nálamnál, történelmi, szociológiai és strukturális alapon. Rá kellett ébrednünk, minimum meg kellene tanulnunk a roma nyelvet ahhoz, hogy eligazodjunk kutatásunk mélyebb okaiban, ehhez azonban nem volt elégséges az a keret, amit a Társulás Stúdió a rendelkezésünkre bocsátott. Talán egy emberöltőnyi, hivatásszerű a dolgok mélyére ásás is kevés lenne a szálak felgombolyításához. 

      Érdekes volt látni ezeket az embereket, amint félreteszik a szerszámaikat, mivel a diktafon bekapcsolásától az életüknek egy magasabb értékrendje került előtérbe. Nemcsak az előrelátón jó előre megvásárolt pálinka oldotta meg a nyelvüket, hanem annak a belátása is, hogy a két fővárosi nyikhaj nem arcoskodni jött közéjük, hanem a kultúrájukra kíváncsi, ami a nyomor dacára kinccsé tudott válni, generációkon áthagyományozódva. Nem csak azt lehetett megfigyelni, amit amúgy is tudtunk, hogy - mivel az embereket lenyűgözi a cigányokból áradó vitalitás, szívesen mulatnak velük, noha előtte és utána megvetik őket - a felszínen kölcsönösen hat egymásra a két etnikum muzsikája, de mélyebb integrációs kísérletek is történtek; elég, ha egybe vetjük a régi magyar betyár-nótát és annak a cigány változatát.

Betyár:

“Forrás mellett elaludtam

Hej, de gyönyörűt álmodtam

Éjféltájban felébredtem

Kilenc zsandár állt előttem.

Zsandár káplár kérdi tőlem

Hol van az úti-levelem?

Még hogy az úti-levelem?

Azt majd mindjárt elveszem.

A lajbimat kigomboltam

S a két duflát elkaptam

Hármat-négyet odalűttem

Ez az én úti-levelem!”

Cigány:

“Zöld erdőben bolyongatok

Két rendőrrel találkozok

Azt kérdezik, mit csinálok?

Hol szabaduló levelem?

(hej, de) Várjál rendőr, megmutatom

Mellényzsebem kigombolom

Belenyúlok a zsebembe

Súri került a kezembe.

Elhagyott a feleségem

Jaj Istenem, mit csináljak?

Ha szaladok, elfáradok,

Ha megállok, vasra vernek”.

      Jót tettek nekem a szüntelenül változó környezetben pergő napok. Lefoszlott rólam minden hamis magabízás, ami a fővárosi környezetemben rám kozmásodott. Újra nebulóvá váltam. Nem Mihályé, hanem a dolgok folyásáé, noha éppen a külső változatosság tett fogékonnyá arra, hogy bárkitől tanuljak. És Misi jó vezető volt. Főútvonalakon csak busszal közlekedtünk, gyalogosan erdőkön - kora őszi erdőkön - vágtunk át. Az egyik ilyen céltúránkon a barátom egy szénégető embertől kért felvilágosítást, mi módon juthat el Z. községbe. A kérdezett logikus válasszal szolgált: Misi megköszönte és elindult az ellenkező irányba. Mivel az én térérzékelésem meglehetősen fogyatékos, a misztikum határát súrolta, milyen rövid idő alatt eljutottunk a célunkhoz, és ez vezetésre predesztinálta őt a szememben. 

      Néha olyan területen is, ahol én számítottam járatosabbnak. Pl. a zenében jóval több eszköz, szakmai fogás állt a rendelkezésemre: ezek, mint ólomkatonák sorakoztak fel előttem és nem ritkán szkeptikussá váltam a tekintetben, hogy melyiket válasszam adott esetben. Mihály megközelítésében két - egymáshoz konvencionálisan viszonyuló - akkord szüntelen, már-már gyerekes ismételgetése sokatmondó, magabiztos kézzel odavetett zenei szövetté tudott válni. De határozott tudott lenni természetfeletti szférájában is, ahol a legtöbb ember bátortalan, tétova kérdéseket tesz fel. Egy ízben ránk esteledett: a természet számomra szokatlan, apró neszei, az élesen világító csillagok azt sugallták, hogy nem is válik el egymástól a naturális és a transzcendens olyan mértékben, mint gondolnók. Egy spangli belélegzése még fogékonyabbá tett minket a két dimenzió örvendetes összemosódására. Óhatatlanul szóba került Isten, akit már lassacskán eltemettem magamban szaporodó éveim során, mint akinek a létezése nem túl valószínű, így az ihletett szituációról ünneprontó módon leválva azt találtam mondani:

       - Úgy tűnik nekem némi keresés eredményeképp, hogy nincs Isten. - Szavaimat némi szünet követte, mielőtt Mihály halkan és röviden reagált felvetésemre.

  - Szerintem “VAN” - vágott el minden további vitát.

        Elgondolkodtam: tulajdonképpen miért mondom azt, hogy nincs? Hiszen az emberi tudás csekély, ezen az alapon se pro, se kontra nem lehetséges bizonyító erejű a priori posztulátum, tehát tagadó jellegű állításommal nem Istent, hanem önmagamat hozom kényes helyzetbe. Mihály tőmondata továbbrezgett bennem, újraindítva egy lezártnak hitt folyamatot, ami a mai napig tart. Most - ahogy rovom emlékező soraimat - jövök rá, barátom neve egy nem konvencionális jelentést nyert a történet fényében, hiszen “Víg”, azaz örömhírt, evangéliumot szóló és “Mihály”, Mika-El, azaz egy olyan hírnök, illetve követ, aki azt mondja: “Kicsoda olyan, mint Isten?”

      Nem mondhattam együtt a költővel: “Íme hát megleltem hazámat”, hisz épp az ő balsorsából fakadó iróniája óvatosságra intett. Még mindig nem tudtam mit kezdeni ezzel a banális, veszélyes és disszonáns fogalommal: haza*. (Ugyanakkor létezik.) Az ember “haza”-megy, pl. a mester utcai szoba-konyhás lakásba, vagy a Klubba, netán a szeretője ölelő karjaiba. De mindig csodálkoztam azokon, akik ezt az intimitást nemzeti, mi több, globális méretekben képesek megélni. Egyáltalán: lehetséges ez? Többnyire hazudnak maguknak és másoknak. Gyanítom, a haza nagyjai frusztráltak az otthonukban, a klubjukban, vagy a párjuk ölében; ezért keresnek feloldódást a “haza” elvont fogalmában. Mégis, az ember képes mindezért akár az életét is feláldozni. De tovább megyek a kérdéseimben: a honfoglaló magyarok csakugyan “hont” foglaltak? Nem egyszerűen csak vándoroltak, egészen addig, míg Európa ennek határt nem szabott kereszttel és vassal? Vajon István király honalapító volt, vagy pusztán a kompromisszumok géniusza? A jobbágy, a zsellér hazaszeretettől vezérelve túrta a földet a “magyar ugaron”? Dózsa parasztjai a hazáért egyenesítették ki a kaszáikat, vagy csupán a végsőkig el voltak keseredve? A “Pro Patria et Libertate” jelmondatából mi valósult meg a kurucok számára? Hogyan vezette meg Kossuth a nemzetőreit? Mit érezhettek Trianon után a szlovákok, a románok, a horvátok és a rácok, függetlenedve a magyarok úri pimaszságától? Közel öt évtized távlatából visszatekintve hányféle értelmezést kapott 1956? 

      Nem folytatom a kérdéseim, hiszen mégiscsak megfigyelhetőek nemzeti karakterek, ez az alapja pl. az angol humornak, a skót és a zsidó vicceknek, a szlávok bizalmas hangütésének (ld. bátyuska) és csókjainak. Azonban túl a népek jellegzetességein létrejönnek alkotások, amelyek reprezentálják az adott náció karakterét. Méltán büszkék a britek Shakespeare-re, vagy a lengyelek Chopin-re, és így tovább, ám itt némi ellentmondás fedezhető fel. Ma is aktuális az angol drámaíró szonettje, amely így kezdődik: 

“Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál!

Az érdem itt koldusnak született

És hitvány semmiségre pompa vár

És árulás sújt minden szent hitet…”**

      A francia Villon is strófazáró refrénként ismételgette:

“Befogad, s kitaszít a világ”,

vagy ami miatt Horger Antal neve negatív előjellel cseng a magyar irodalomtörténetben, mivel az alábbi sorok miatt alkalmazott drasztikus szankciókat: 

“… se istenem, se hazám”

** (Betű szerinti fordítás kellene mindegyik idézetnél, a fordító nevét is feltüntetve)

és még hosszan sorolhatnám a példákat, hogy a végén megállapíthassam, a kortársak idegenként tekintettek azokra, akikre az utókor büszkén és hálásan emlékezik, hasonlóképpen a kagylóhoz, amiben ez az “idegenség” igazgyönggyé nemesedik. Még Lübeck díszpolgára, Thomas Mann számára is kínos volt pontosan kifejezni, hogy mit jelent neki mindaz, ami német, mikor a nácik farkasként támadtak a fél világra, ő pedig kivándorlásra kényszerült. 

      Az “ismerd meg hazádat” közhelye arra a megfontolásra késztetett, hogy pusztán országot lássak ott, ahol mások hazát. Diktafonnal az oldalunkon megfigyeltük nemzetünk rétegződéseit, behatoltunk oldaljárataiba, távoli zugaiba. A pletyka árama életet, színt vitt a parasztasszonyok tekintetébe: majdnem boldogan meséltek a plébános szeretőjéről, nyilván nekik így volt kerek a világ. Apró intrikáktól a nyílt ellenségeskedésig, hajszálrepedésektől a nagy, éles törésvonalakig sok minden gátolta, hogy a részeket - a közös nyelvtől eltekintve - egészként, honként foghassam fel. Bartók és Kodály mit tapasztalhattak ezen a téren, még a fonográfos időkben? Nem retusált-e az a kép, amit utólag - a tagadhatatlanul gazdag népdalkincsen keresztül - kialakítottunk a “népről”?   

      Pálmajorban csak romák laktak. Szerencsénk volt, egy hatalmas buliba csöppentünk. Egy hánccsal befont demizson járt körbe-körbe, de mi se érkeztünk üres kézzel. A néhány négyzetméteres kis szobába rengetegen zsúfolódtak be, énekeltek és hangszerekkel kísérték magukat. A tangóharmonikás teljesen beszorult az egyik sarokba, úgy játszott. Még táncoltak is, jóllehet nekem olybá tűnt, hogy már egy gombostűt sem lehet elejteni. 

      Mikor megtudták jövetelünk okát, tárt karokkal fogadtak minket, így rengeteg értékes felvételre tettünk szert, időnként még kazettát is kellett cserélnem a diktafonban. A bor, a zene és a tánc jókedvre hangolt mindnyájunkat. Éppen ezért váratlanul ért minket, amikor megfordult a hangulatuk. Hirtelen bizalmatlanokká váltak és ellenséges kérdéseket tettek fel. Az iratainkat kérték és a gyanakvásuk akkor sem oszlott el, amikor bemutattuk a MAFILM megbízólevelét. Végül kitessékeltek, még a falut is el kellett hagynunk. 

      Már éjfél után járt, párás levegő, szemerkélő eső és csípős hideg fogadott bennünket. Szerencsére hálózsákot is pakoltunk induláskor, ezekbe burkolóztunk az országút szélén az “A” betűt formázó, egymásnak döntött lécek alatt. 

      Mihály amellett foglalt állást, hogy hangulatváltozásuknak két oka lehetett: szemmel láthatóan tetszettünk a nőknek, ez fordíthatta őket ellenünk, jóllehet már otthon elhatároztuk az elhatárolódást minden efféle lehetőségtől, a konfliktusmentes, objektív kutatást elsegítendő. A másik okot abban látta, hogy - mivel fű volt nálunk - az ösztöneikkel levehették az illegalitásra utaló apró jeleket. Gondolkodva Misi szavain, bennem inkább egy harmadik verzió szilárdult meg, noha bizonyítani természetesen nem tudom: szerintem a vajda irányíthatta a háttérből az eseményeket, és miután értesült a két fővárosi vendég érkezéséről, apróra kikérdezte a hírhozót jövetelünk okáról és céljáról, majd némi töprengés után úgy vélte, azt diktálják az érdekei, hogy az ő tekintélyi övezetében ne legyen a már meglévőnél nagyobb mértékű kulturális felemelkedés. Mert ha forgatócsoport érkezne Pálmajorba, és netán még tiszteletdíjat is kapnak a közreműködők, kiderülhetne az alattvalói számára, mennyire lenyomta őket addig. Persze tévedhetek a részleteket illetően, de már régóta megfigyeltem, mennyire tévesen ítélik meg az emberek a cigánykérdést. Szerintem több akadály is hárul az elé, hogy integrálódni tudjanak a magyarok közé. A struktúra, ahogy hazánk belülről - és főleg felülről - szerveződik, már régóta roskatag, romos, már-már restaurálhatatlan; mindez nem kedvez az egymástól eltérő kultúrák összecsiszolásának. Ugyanakkor a vajdaság intézménye egy objektív akadály a cigányság felemelkedésének az útjában, mivel az alacsony iskolázottság, a nomád állapotok fenntartása egyedül a vajdának előnyös. 

      Idekívánkozik egy másfél évtizeddel későbbi epizód. A kocsma tulajdonosa, akinél rendszeresen felléptünk újságolta: egy vidéki buliba kellett sört szállítania és csapolnia. Itt lett akaratlan tanúja annak, amint a cigányvajda jobbján és balján ült a két csalogány, a négy és fél oktávos “Király”, meg a miskolci rockénekes, akinek a zenekarában a szólógitárosok fogyóeszköznek számítanak. Nos, a díszes triumvirátus elé járultak a médiából is ismert maffiózók és mindhármuknak kezet csókoltak. A fentiekből kikövetkeztethető: amíg ilyen emberek vannak az élen, addig a cigányság sorsa nem fog felvirágozni, valamint az is belátható, hogy igazi rockzenét sem fogunk egyhamar hallani a médiában. Akaratlanul is egybevetettem őket Al Caponéval, nemzetünk meddő vajúdását pedig az amerikai gazdasági válsággal. A szesztilalom idején került a maffia a törvények fölé, és pénzmosó buzgalmuk irányította a figyelmüket a showbusiness felé. Azonban finomabb ízlés tanújelét adták, mint magyar kollégáik, mivel az általuk patronált Frank Sinatra énekelt, nem pedig kornyikált, Duke Ellington meg született zenész volt, géniusz a sound kialakításában, nem dobgépes alapritmusra csujjogatást szerkesztő kontár. Királynak sem az mondható, aki a tömegek ízlését nem pusztán kiszolgálja, de alul is múlja, hanem példának okáért Elvis, aki nemcsak társadalmi vitát provokált a karrierje kezdetén, de túl a táncőrületen, ami a Jailhouse Rock ritmusára támadt, új személyiség- és életformamintát mutatott a kefefrizurás, rágógumizó, a lányokat a kocsi hátsó ülésén lerendezőkkel szemben. Persze Las Vegas már más tészta. A muzikális teherautósofőr a siker és az ezzel együtt járó legenda előrehaladtával egyre inkább vált az általa kreált image foglyává, végül önmaga karikatúrájává. 

      A fenti gondolatmenet belső logikája alapján tehát a vajda a cigányok népdalkincsének a legfőbb rombolója és életminőségük ellehetetlenítője. A feudális kényúr pecsétgyűrűs, kézcsókra nyújtott jobbja modellezi a tudatlanságból és nyomorból táplálkozó tekintélyt, nábobi gazdagságot. Ez a cigánykérdés neuralgikus pontja. Ha megszűnne a vajdaság intézménye, vélhetőleg néhány emberöltő alatt a cigányság felvirágozna. Ide kívánkozik egy idézet F. Havas Gábor “Politikai stílusgyakorlatok kezdőknek” című írásából: “Vajda csak abból lehetett, aki élvezte a hatóság bizalmát… A cigányvajda a legjobb esetben is csak a kompromisszumok embere lehetett, de gyakran előfordult az is, hogy vamzerként funkcionált. (Beszélő 23.) Továbbá az derül ki ebből a tanulmányból, hogy a cigány értelmiség rendkívül megosztott.

      Kercseliget már a jugoszláv határ közelében van, látható volt ez például a tambura felbukkanásából is. A táj szépsége gazdagabbá vált, a szegénység szaga sem émelyített már arra. A cigányok élete itt a természetbe ágyazottan, ha nem is irigylésreméltó, de vonzó formát nyert. A harmonikus miliőbe beleillett az a gitáros fiú, aki nagy nyereségnek számított a gyűjtőutunk során. A legősibb vándordaloktól, az urbanizálódás folyamatáig terjedt a repertoárja. Az utóbbiból egy töredékkel zárom somogyi benyomásaim.

“Irigyelnek a cigányok,

Mert én Zsigulival járok

Csórni megyek, (de) lopni megyek

Abból tartom a családom.

Megkérdi a cigánybíró,

Hova való vagy, te csávó?

Kercseligeti romagyerek vagyok,

Dolgozni meg nem akarok.”

------ * ------

      Fáradtan, de egyfajta “haéneztaklubbanelmesélném” típusú hangulatban tértünk haza, új élményekkel terhesen. Valóban a Klubba mentünk mindenek előtt, ahol feltűnést keltettünk hálózsákjainkkal és utazástól zilált habitusunkkal. Szívesen hallgatták a haverok borgőzös útibeszámolónkat, feltehetően a minket még körülvevő falusi atmoszféra a hitelesség pecsétjét ütötte a szavainkra. 

      Természetesen azonnal a következő expedíción törtük a fejünket. Hamarosan - ismét menetkészen - Fejér megye felé vettük az irányt. Itt a célunk szempontjából ugyan sikertelen, ám tanulságos élményekkel gazdagodtunk. A pátkai tanácsházán nem akadtunk készséges, megyei szinten eligazító kultúrfunkcira, ezért a kisváros cigánysorát kerestük fel, a járókelők kalauzoltak oda. Itt a nyomornak egy olyan szintje fogadott minket, ami nem kedvez a néprajzkutatásnak. A megszólítottak, mint cella hűvöséből tekintettek ránk ebből az életkeretből. Megpillantottunk egy embert, aki tűzifát hasogatott. Mikor elmondtunk neki, mi járatban vagyunk, csak ennyit mondott: “Nincsen kedvünk itten énekelni minékünk”. Az iskolában elkülönítették a magyarokat és a romákat. A roma osztály kétharmada ótvaros volt. 

      Bízva abban, hogy a bor kedélyesebb, a gyűjtés szempontjából oldottabb légkört biztosít, megkerestük a kocsmát. Azonban a depresszió itt is szinte tapintható volt. Az emberek komoran tolták az arcukba a szeszt, valóban úgy, mint amikor egy motoros gépet feltankolnak. Nem meglepő tehát, hogy senki se került diktafonvégre. 

      Ellenben megismerkedtünk Japánnal, aki - meglátva bennünk a potyafröccsök lehetőségét - túlkoros barátnőjével az asztalunkhoz telepedett és felajánlotta, hogy kutatásra méltó személyekhez kalauzol minket. Nevét feltehetően olajosbarna bőre és ferde metszésű szemei miatt kaphatta. Lila dzsekit viselt és a józsefvárosi argót beszélte. Nem élvezte tehát a bizalmunkat a tekintetben, hogy a személyén keresztül jutunk arra az ösvényre, ami az autentikus cigányzene irányába vezet. De kiderült, egyéb okunk is van a bizalmatlanságra. Az általunk fizetett fröccsöktől és megengedő stílusunktól mindinkább magabízóvá váló apacs úgy döntött, véget vet minden köntörfalazásnak. 

      - Fiúk, van egy módja annak, hogy elkerüljetek egy kiadós verést. Most rögtön ideadjátok a fényképezőgépet, a diktafont és a nálatok levő lóvét, aztán kotródhattok az állomás felé. A hálózsákot megtarthatjátok - tette hozzá nagyvonalúan.    

      - Jól teszitek, ha hallgattok Japánra - toldotta meg a szavait az élettársa. - Még nem tudjátok, hogy milyen félelmetes csávó, ha felingerlik. 

      - Az értéktárgyak nálunk maradnak - szólalt meg Mihály. - Sőt, most már fröccsöt se kaptok. 

      Japán átlátta, hogy amíg a kocsmában tartózkodunk, addig nem érvényesítheti az akaratát, ezért figyelmeztetett minket, hogy kinn az utcán nagyon megüthetjük a bokánkat, ha tovább szívózunk. Én valahogy nem tudtam komolyan venni a liladzsekist és elrajzolt élettársát, Misi azonban letüdőzte a “tényállást”. Ki tudja, mi lett volna a nóta vége, ha nem lépnek be a kocsmába a rendőrök. Azonnal kettőnket igazoltattak, mivel ránk hívták ki őket; nyilván a hálózsákkal felszerelt néprajzkutatók voltak a leggyanúsabbak a helyi viszonyrendszerben, ám a MAFILM megbízólevele önmagáért beszélt. Ha már mi nem akadtunk horogra, hát Japán és a nője iratait is elkérték: előbbinek nagyon tré személyije volt. A keresztkérdések súlya alatt összeroppanva előkerült a szabadulólevele is, amin még meg sem száradt a börtönírnok tintája. Kiderült, hogy Japánnak valahol egészen máshol kéne lennie és - mivel nem jelentkezett időben az úgynevezett “pártfogó” tisztnél - a rendőrök magukkal vitték. Hiába kérlelt minket túlkoros párja, szóljunk egy pár szót Japán érdekében, Mihály azon az állásponton volt, hogy előbb kellett volna ilyen hangon beszélnie. Különben is, mit tehettünk volna?

      Barátom rapszodikus természetén rést ütött az eset; sajnos, elment a kedve attól, hogy tovább kutassunk Fejér megyében. 

      Azóta tudom, a cigányfolklór felkutatása felé vezető út rögös és tövisekkel szegélyezett. S visszatérve Budapestre, a Klubba, a Mester utcába, a zenekarosdiba, arra ébredtem rá: mindannyian szektában élünk. A szabadság élményével az ajándékozott meg, hogy kiléphettem szűkebb környezetemből, és bepillantást nyerhettem más szektákba: a színészek szektájába, a cigányokéba, ezen belül a beásokéba és az oláhokéba, s érzékeltem a problémáikat, előítéleteiket, egyúttal ráébredtem a saját problémáimra és előítéleteimre. 

      Mikor pedig egybevetettem a kercseligeti gitáros fiú harmonikus személyiségét Japán devianciájával, ez annak a gondolatnak adott utat, nem biztos, hogy az integráció a cigány probléma kizárólagos kulcsa, sőt: a körülmények súlya alatt létrejövő urbanizáció veszélyeket hordoz magában. A főváros már a századforduló magasságában, vagy még előbb az ország szívévé, főütőerévé vált, a kultúra és az ipar centrumává úgy, hogy közben nem épültek ki ellensúlyok, más centrumok, ezért megindult Budapest felé egy hatalmas munkaerő-áramlás. Ha elfogadjuk a főütőér hasonlatot, úgy ez a folyamat a trombózis veszélyével fenyeget. Nem feltétlen a minőség jött, hanem gyakran a deklasszált réteg, az alvilágot erősítve. A cigányok a biztos munkahely, a vidékihez képest magasabb fizetés reményében vándoroltak Pestre, persze többnyire az építőiparban kaptak állást. Munkásszálláson, alacsony komfortszinten laktak, ahonnan nosztalgiával lehetett visszagondolni a nomád életre. Kiragadva eredeti életkeretükből, a város megrontotta őket, mint az indiánokat a jenkiktől eltanult szokások. Az évezredek alatt megcsontosodott nomád mentalitás az új körülmények közt alkalmazhatatlannak bizonyult, a törzsi beidegződések a józsefvárosi gettó kifejlődésének nyitottak kaput, a Japán típusú mutánsok tenyésztelepének…

      Misi hazaérkezvén - néprajzkutatásban sikeres apjára célozva - ünnepélyesen megfogadta, akkor fog legközelebb gyűjtőútra indulni, ha húsz évvel idősebb és húsz kilóval nehezebb lesz. Sajnáltam, hogy így gondolja: én nagyon élveztem az expedícióinkat, mert általuk kiszökhettem a rock and rollból, és kissé jobban átláttam a hazai viszonyokat, ezáltal a bozgorságom - már-már megnyugtatóan - a helyére került.

      De objektív akadályok is ellehetetlenítették a további kutatást: Bódy Gábor halála után megszűnt a Társulás Stúdió és ezzel együtt az a keret is egyszersmind, ami a munkánkat lehetővé tette. Mint külső szemlélő nehezen értettem meg, miért öli meg magát egy tehetséges filmrendező, aki a munkájában támogatottságot élvezett. A magyarázatot Mihály adta meg évekkel később. 

      Az Aczél György-féle kultúrkampf vezénylete alatt filmrendező csak politikai szempontból megbízható személy lehetett. A frissen diplomázottaknak évekig kellett a forgatásokon asszisztenskedniük, mire első filmesként lehetőséghez jutottak, amikor már többnyire a negyvenes éveiket taposták. Az így kialakult homogenitásban Aczél elvtárs ösztönei veszélyt sejtettek: a Balázs Béla Filmstúdió lett az a biztonsági szelep, ahol a pályakezdők és a makacsabb veteránok kísérletezhettek, persze szűken adagolt forintokból, egyben a delikvensek is laboratóriumi körülmények között tanulmányozhatóvá váltak. Bódy korai munkái egy nagy formátumú tehetség jeleit mutatták, többre predesztinálták a BBS szerény költségvetésénél. Azonban a kiemelés feltételéül a hatalom kemény feltételeket szabott. Kierkegaard Vagy-vagyának a választás pillanatát jellemző sorait szabadon áttranszponálva: engedd, hogy beszervezzenek, meg fogod bánni; ne engedd, hogy beszervezzenek, azt is meg fogod bánni. És a megkísértett kettős játékba kezdett: III/III-as ügynök lett. Így szólnak erről Mihály reflektáló sorai: “Azt mondod, ha harc, hadd legyen harc, megduplázod az összes tétet, és tévedhetetlenül biztos vagy abban, hogy elvesztetted az egészet…” Bódy egyfelől munkát és lehetőséget adott az underground fejeknek, másfelől jelentéseket fogalmazott meg róluk. Érdekes jelentéseket: némelyik referencia nyilatkozatnak is beillett volna. Felettesei nem sokáig tűrték ezt, törölték az ügynökök listájáról, miközben a karrierje látszólag töretlen maradt. Nyugat-Berlinben oktatott, ez rendkívül kiemelt dolognak számított. A KGB “leányvállalata”, a kelet-német Stasi felfigyelt az itt is-ott is állapotra, és nyomást gyakorolt: a rendezőt feltehetően ismét be akarták szervezni. Közben a ma már filmtörténeti jelentőségű munkák mellett létrejött egy kísérleti műhely, a Társulás Stúdió, ezen belül egy audio-vizuális kezdeményezés, “Új Video-műfajok” címen, amely két irányba nyitott: az építészet és a klipek irányába. (Az utóbbi egy akkor még kibontakozóban lévő, korszerű médiumnak számított.) Ebbe az irányba Mihályt kérte fel asszisztensnek, az ő javaslata alapján lettek összeválogatva azok a zenekarok, akikkel stúdió felvételek lettek készítve és klip-forgatás volt előirányozva. (Ennek része volt a már említett Embersport felvétel is.) Az egésznek azért volt óriási jelentősége, mert az efféle lehetőséget egyébként és elsősorban biztosító Hungaroton és Országos Rendező Iroda szóba sem állt ezekkel a bandákkal. Bódy már elköltött egy csomó pénzt minderre, amikor a MAFILM megvonta tőle a támogatást, és más tekintetben is megalázó szinten megnyirbálta a szárnyait. Ezt követően történt a tragédia: a hatalom és a művészet kettős szorításából létrejövő általános, mindnyájunkra ránehezedő skizofrénia a rendezőt hatványozott mértékben gyűrte maga alá. A combján vágta fel az ereket. Mikor az egyik barátja kopogott a lakás ajtaján, megpróbált a bejárathoz kúszni, hogy beengedje, de már túl sok vért vesztett, elhagyta az ereje. Így találtak rá. A vér kitörölhetetlenül beleette magát a linóleumba. 

      Mindez intő jel lehetett volna a számomra, hogy a rock and roll álomnak vége, de mivel a rendező életútjának a hátteréről utólag értesültem, az egészet egy sajnálatos, egyéni tragédiaként fogtam fel. Az orwell-i dátum - egy éves fáziskéséssel - újra jelértékűvé vált. Én tovább ittam. A túlélők hamis és önző tudatával a szórakozást kerestem. Az életet video-klipnek láttam, melyben én vagyok a gitár bajnoka; a kiömlő vért egy akciójelenet velejárójának tekintettem, miközben a Let it Bleed megy a Stones-tól. Virtuálissá váltam, a hamis tudat olyan karakterré tett, aki a valóságból szökött hős szerepében tetszeleg.     

“Szörnyű álmos város ez

A fiú villanygitárt vesz

A fiút szeretni fogják a lányok

Azzal jár majd, akivel járok.” / Menyhárt Jenő/

------ * ------

      Az Európa Kiadó újra aktív lett. A sok jelölt után Másik János lett a billentyűs, amin sokan meglepődtek jazz zenész múltja miatt, holott az adott helyzet belső logikája vezette őt. A jazz akkori helybenjárása nem elégíthetett ki egy alkotó formátumot, ehhez képest a Cseh Tamás lemezek kreatív szituációnak számítottak. A Trabant felvételeken is megjelentek jellegzetes billentyűhangjai, ezt az időt Xantus János: “Az eszkimó asszony fázik” című filmje fényképezte le. Az öncélú kísérletezésbe feledkezett camp stílusa ezen a ponton sűrűsödött drámai erejűvé, én ekkor haverkodtam össze ezzel a társasággal. A Trabant, a Balaton és az Európa Kiadó tagjai gyakran színesítették egymás munkáit, aminek természetes következménye lett az, hogy János állandó taggá vált nálunk. A Bercsényi utcában, a kollégium pincéjében még szűkös időket éltünk át, mindannyian a cipőnk mellett jártunk. Mesterházy Ernő felbukkanása javított a helyzeten. Menedzseri tevékenysége nyomán gyakoribbakká váltak a koncertek, sőt nyaranként, a turné idején még jól is kerestem. Mivel Ernő a Közgázon tanult, átköltöztünk a Ráday Kollégiumba, immár kedvezőbb körülmények közé. A szürke szegénységet a cifra nyomorúság váltotta fel. Rendszeres jövedelmem nem volt, amit kerestem, abból a háztartásban csak a réseket lehetett betömögetni, viszont a fellépéseken az öltözőben márkás italok, finom falatok vártak minket. Az lett a legfőbb gondom, hogy amíg zenélünk, addig a haverok felfalták a legjobb kajákat és a whiskys üveg is kifogyott. Addig protestáltam emiatt, míg oda nem lett állíttatva az öltöző elé Csicsa, az egyik road, aki csak azt engedte be az öltözőbe, akit mi jóváhagytunk. Mivel állandó technikusgárdával dolgoztunk, a hangzásunk is profi szintre javult fel. Már nemcsak Budapesten, hanem vidéken is szép számmal jöttek el a fellépéseinkre; gyakran kértek tőlünk autogrammot, holott nem viselkedtünk sztárokként, de működött az efféle beidegződés. A lemezgyár és az ORI azonban még most sem kínált nekünk lehetőséget.  

      Az új helyzet nem minden tekintetben jelentett számomra pozitív változást. A régi számokat csak reprodukáltuk, az újakban Másik János kompakt hangszerelése kevés önállóságot tett lehetővé. Gasner annyira ellenzékbe szorult, hogy hamarosan távozott közülünk, én pedig nem találtam zenei ellenérveket a rutinos muzsikus hatékony verzióival szemben, de néha titokban visszasírtam a ’82-’84 közötti kutató korszakot. Jenő szövegeinek a szenvedélyes hangütései megritkultak, az intellektualitás javára. A sci-fi víziók túlléptek a kezdeti keresés ígéretes játékosságán, koncepcióvá erősödve már ideologikusan hatottak, illetve az ő megfogalmazása szerint a plasztik irányába haladt. 

      Gasner távozása után Mihály gyakori vendéggé vált a próbákon és a koncerteken, aminek az lett a következménye, hogy a Balaton és az Európa Kiadó szinte összenőtt; tulajdonképpen mind a két bandában ugyanazok a tagok játszottak, csupán a frontemberek személyétől vált a két műsor megkülönböztethetővé, no meg az eltérő zenei mentalitástól. Jenő tökélyre törekedett, precíz és gyakori próbarenddel, ezért még álmomból felverve is el tudtam volna játszani a számokat. Mihály csupán ló-kottával, azaz a dalai harmóniavázával jött le a próbákra, amit mindenki szabadon értelmezhetett, így egy jóval improvizatívabb metódus alakult ki, amiben természetesen működött az Európa Kiadóban megszilárdult próbafegyelem, de éppen ezért a Balaton számokat üdítő játékosság jellemezte a tradicionális dalszerkezet keretein belül, ami időnként szvitszerűen összefüggő részekkel lépett túl a verse-refrén-verse típusú formán. Mindez nem ritkán a Balaton javára billentette a mérleget. 

      Egy református templomban rendezett koncert-happeningen a Balaton, az Embersport és a Neurotic mellett Berlioz is fellépett az én zenei támogatásommal. Lukin Gábor, a Trabant zeneszerzője egy ízben dicsérte az itt hallott dalaink kompozíciós értékét, ami azért lepett meg egy kissé, mert eddig a pontig egymáshoz való viszonyunkat hűvös távolságtartás jellemezte. Ő és a barátai idegenkedtek alkoholban tocsogó extázisomtól, míg én sznobizmusnak tartottam mindenki felé irányuló iróniájukat. De a Pasarét és a Ferencváros között húzódó kulturális szakadék is tovább erősítette a distanciát. Azonban Gábor klasszikusokon edzett füle egy mélyebb zenei rokonságot hallott ki, mint amit a fenti törésvonalak alapján feltételezni lehetne, és feladta a korábbi tartózkodását - nemcsak felém, de a koncertezés irányába is -, tehát fellépett a Trabant az én közreműködésemmel. Az előadás nagyon jól sikerült: ami addig antinómiának tűnt, az akkor és ott szintézissé tudott válni; sikerült Gábor hűvösen vibráló formaérzékenységéhez igazítani extázisomat. Mivel a Trabant csak felvételeken és filmforgatások kedvéért létrejövő, zártkörű koncerteken volt hallható, a nagy várakozás miatt a Rádayban a teltházat meghaladó nézősereg gyűlt össze, ami tovább erősítette a hatást. Egy ízben Gábor Django Reinhardtra asszociált rólam, ami éles fülre vall, hiszen az általunk játszott stílus teljesen eltérő volt, mégis kihallotta a játékomból hajdani magnó-túráim egyik kulcsfiguráját. 

      Mindennek az lett a következménye, hogy elkezdtem feljárogatni Gábor lakására, ahol Bach: E-dúr hegedűversenyét gyakoroltuk és egy Vivaldi versenyművet, ami gitárra, illetve mandolinra íródott. Négy felvétel is készült emellett, amin Marietta, Mihály és Gábor mellett játszottam. Üléseinknek disszidálása vetett véget, amit a barátai elől is eltitkolt. Legközelebb Los Angelesből adott magáról hírt, ahol a mai napig eszi az emigráció kenyerét. 

      Úgy vélem, ez a kis epizód túlmutat önmagán, s kiábrázolja – modellezi - a hazánkban ellehetetlenült helyzetet: Molnár Ferenc és a fajvédő rongyosgárdista unokái már-már kulturális hidat vernek az egymásnak ellentmondó történelmi antinómiák közé, muzikalitásukat a német és az olasz barokkon csiszolva, azonban a mostoha viszonyok által gátolva mindez csak kísérlet, jelértékű torzó lehetett. Misi szerint a hazai antiszemitizmus is belejátszott, mint szempont a távozásában, jóllehet a '80-as évekre még “csak” a szalonzsidózás volt jellemző. Hát, amennyiben így gondolta, nagyon ráfázott, ugyanis Los Angeles felől faji zavargások és természeti katasztrófák híreit hallani, ezért még nyugodtan maradhatott volna.

      Komponáló és hangszerelő tehetségem az előbbi formációkban nemigen kapott teret, ezért egérutat kerestem és találtam, pl. az Ági és a fiúkban. Jenőt zavarta az útkeresésem, szerette volna, ha elképzelései kizárólagosságot élveznének nálam, én viszont arra törekedtem, hogy megértse a belső indítékaimat, ezért megkértem, hogy ő is zenéljen velünk. Így is történt: hónapokig basszusgitározott a csapatban. Bárdos Deák Ági énekhangja poposabb témaválasztásokra inspirált. Sikerünk volt az alatt a másfél-két év alatt, amíg együtt koncerteztünk és felvételeket készítettünk. Az egyik közös szerzeményünkkel Ági még egy finn dalfesztiválra is eljutott, az őt ott kísérő zenészek számára partitúrát írtam. 

      Pajor Tamásnak is komponáltam, a “Rock and roll az nem egy tánc”-ból sláger lett. De másoknak is besegítettem: Kőnig Péter Ciklámen nevű zenekarában gitároztam egy ideig, fazonírozva pop-dalait. Felvétel is készült ezekből, de miután felépült a mű, nem folytattam velük a történetet, mivel sokalltam már annyi dallamosságot, de Péter “Indián-dal”-a és a “Coca Cola, jégrakéta” máig kedves emlékeim maradtak. 

      Az efZámbó Happy Band akkori fellépéseit nemigen lehetett megkülönböztetni egy jam session-től, ami arra ösztönzött, hogy több ízben beszálljak a buliba, ebből egy közel egy éves kaland lett. Egyszer egy szilveszteri bulin játszottunk, amin annyi energia gyűlt össze bennem, amihez már kevés volt a gitár: egy széklábbal vertem a kettő-négyeket az asztalon, egészen addig, míg az darabokra nem tört. 

      Hajnal felé végre telítődtem a zenével, élményekkel és az alkohollal; már belekaroltam Ágiba, hogy otthon pihenjük ki magunkat, ám az utcán egy régi, kedves ismerősbe botlottam: Johny Lambezi támasztotta az egyik kandelábert. Részegsége jóval felülmúlta mindazokét, akikkel aznap találkoztam, ami - ha azt vesszük, hogy Szilveszter után, az újév hajnala virradt ránk - nem egy kis dolog. Már a Syriusos időkben felbukkant a színpadokon, alterált skálákból építkező, zaklatott improvizációi a free jazz és a rock között teremtettek összefüggést. Világlátott ember benyomását keltette kövér, matróztrikós, tetovált figurája. Kettős - olasz-magyar - állampolgársága az átlagosnál nagyobb mozgásteret biztosított a számára, amiből úgy húzott hasznot, hogy márkás gitárokkal látta el a ’70-es évek zenészvilágát. Később soványan láttam viszont, aminek a magyarázatát ő adta meg: a kábítószeres utazásai változtatták meg a külsejét. Évek óta nem láttam, így a kandeláber által támogatott eszmecsere túllépte azt az időhatárt, amit Ági az alkalomhoz képest jónak látott. 

      - Mi olyan érdekes ezen a részeg alakon? - kérdezte súgva. Mit válaszolhatnék neki, ha ilyen kérdéseket tesz fel? - reagáltam gondolatban. Hiába húzta a karomat, úgy éreztem, maradnom kell, hiszen kapatos haverom a gitár titkainak nagy fejtegetője, aki még Szakcsi mellett is labdába tudott rúgni, mint említettem már egyhelyütt. Így aztán faképnél hagytam életem első és harmadik szerelmét, s követtem Johnyt az otthonába, noha az messze volt, még Hűvösvölgyön is túl, ahol a kurta farkú malac túr. 

      Szobájában letelepedve sejteni kezdtem, hogy a gitár-géniusz profilt váltott. Egy meglehetősen olcsó hangszer porosodott a sarokban, ellenben a nyakába akasztott egy értékes, csillogó-villogó Selmer szaxofont és maratoni improvizációba kezdett. Borzalmas volt: még az alap skálákat sem tudta, de azonnal a John Coltrane-i magasságokba akart repülni. Úgy éreztem magam, mint aki csapdába esett: gigászi dilettantizmusa semmiféle támpontot sem engedélyezett a muzikalitásom számára, egyfajta antigravitációs állapotba vezetett bele. Kb. egy-másfél óra múlva hagyta abba, illetve függesztette fel a szaxofonozást, de csak azért, hogy egy bivaly spangli meggyúrása és közös elszívása után ismét folytassa. Egy lélegzetvételnyi pauzát kihasználva, kértem, gitározzon egy kicsit. 

      - Szarok a gitárra - válaszolta és újból nekikezdett.

      Délelőtt magasságában, mikor a többi szobából gyerekhangok, az ébredező család neszezése kezdett beszűrődni, végre annyira elpilledtünk a fűtől és a zenétől, hogy lepihentünk. Már alkonyodott, mikor Johny színpadi középjére ébredtem. 

      - Hajni, kávét! - ordította. És Hajni jött, hozta a forró italt, aznap még több ízben, amit barátom refrénszerűen, a fenti módon sürgetett. Hajni, a felesége rezignált volt már a sok gyakorlástól, ezért egy cseppet sem lepődött meg a jelenlétemen, mi több, rendelés nélkül hozta mindkettőnknek a kaját, majd visszavonult. Órák, napok folytak így egybe, időnként megjelent egy-két jazz zenész, hogy jameljenek egy-két órát, ilyenkor a spanglitekerések is megszaporodtak. A család életét mindez nem befolyásolta, mondhatni, párhuzamos mederben folyt minden, amit csak időnként kereszteztek Hajni kávéi.     

      Végül Johny engedett az egyre gyakoribb kéréseimnek és lefújta a port gitárjáról. Nehezen indult a dolog, hallani lehetett, hogy régóta nem gyakorolt. Három hangot kezdett ismételgetni, még percek múlva sem elevenedtek fel a régen megtanultak. Kb. negyed óra múlva jelentek meg az első jellegzetes motívumok, innentől meglódult a nehézkesen induló muzsika szekere. Egy olyan jelenségnek lehettem a szem- és fültanúja, amikor valaki fél óra alatt megtanul - pontosabban újratanul - gitározni; hasonlóképpen a biciklistához, aki - a gyermekkorában szerzett rutinját fokozatosan visszanyerve - imbolyogva, bizonytalanul indul el a kétkerekűn, hogy aztán kisvártatva meredek lejtőkön szlalomozzon. Mikor arra kértem, tanítson meg egy-két különösen szép figurát, kiderült, nem képes az ismétlésre, mivel amit művelt, nem begyakorolt dolog. A rutin elsajátítása nála pusztán egy bizonyos törékeny technikai biztonság kialakítására korlátozódott. “Számokat” egyáltalán nem tudott, illetve csak akkor, ha kottát tettek eléje, vagy ha valaki előjátszotta a témát. 

      Engem elbűvölt ez a parttalan szárnyalás, még akkor is, ha beláttam, hogy mindez nem működik a gyakorlatban. Éppen a rutin szinte teljes száműzése és a pragmatizmus teljes hiánya adta meg Johny zenéjének a savát-borsát. Mégis tanultam tőle néhány dolgot, ám azokat újra át kellett néznem Nagy Jenővel (akit serdülőkorom egyik mestereként említettem volt), hogy le tudjam fordítani a konvencionális zenei nyelvre. 

      Hajnalban lepihenve Johny az Úrról, a Biblia Istenéről beszélt, akiben a részegség és a rengeteg spangli dacára (vagy talán éppen azért?) mélységesen hitt. Miután elaludt, lapozgatni ezdtem a Szentírást, de egy árva szót nem értettem belőle. Mégis elhatároztam, hogy otthon végigolvasom, mert mégiscsak nonszensz, hogy még huszonévesen, közel a harminchoz sem ismerem a lényegét. 

      Be kellett látnom, ha nem akarok végleg Johnyhoz költözni, és még évekig inni Hajni kávéit, s kikerülni a zenei életből, akkor redukálnom kell a spangli szívását, ami napokig egy fotelba szegezett. Így aztán kihasználtam egy aránylag füstmentes periódust, s elbúcsúztam a barátomtól és a családjától.  

      Említésre méltó még egy epizód, mely az efZámbó Happy Band bulik kísérőjelenségeként történt velem. Verekedésbe keveredtem, amit a mai napig bánok, mert tudom, hogy az alkohol gerjesztette agresszivitás bennem is működött.

      A kinizsi utcai Közgáz kollégiumában léptünk fel, előttünk egy punkzenekar játszott. Természetesen beindult a pogozás, a dervis kerengés karamboljai, az egymást fellökés koreográfiája. Ma már tudom, ha idegesít valami, akkor le kell kopni, pl. a büfé irányába. De maradtam, s nyeltem a mérgemet eseti elbillenéseim miatt. Mellettem egy egyetemista állt, aki feltehetően véletlenül keveredhetett le a legfelső emeletről, mert döbbenten szemlélte az eseményeket, egészen addig, míg egy erőteljes lökéstől le nem repült a szemüvege. Gyorsan felvettem a földről, mielőtt összetaposták volna. 

      - Ezt nem hagynám annyiban a te helyedben - adtam át neki.

 -  Mit nem hagynál te az ő helyében? - terpeszkedett elém egy arc nélküli arc. 

      Szó szót követett. A padlóra kerültem, de a verés nem maradt abba, több punk is beszállt a buliba. Nemcsak ütlegek, rúgások is értek. Megijedtem; féltem, hogy fejen találnak, esetleg a szemem sérül meg. Kihasználva egy pillanatnyi szünetet, felpattantam és a kezembe levő félig teli sörösüveget közéjük hajítottam. Rutinosak lehettek az efféle akciókban, mert elhajoltak, és az üveg egy ártatlan, szemlélődő srác arcán robbant szét. 

      Iszonyatos balhé tört ki. A fiúból ömlött a vér, el kellett szállítani a baleseti ambulanciára, hogy a sebeit ellássák. Mindenki engem hibáztatott, mivel én voltam a sérülés tevőleges okozója, az előzményeket pedig nem ismerték. A kirobbanó vircsaftban elterjedt a “garázda gitáros” rémtörténete, így történhetett meg az, hogy helyettem Horányi Sanyi jazzgitáros kapott egy nagyot a fejére. Sokáig magyarázkodtam a szervezőknek: értsétek meg, megtámadtak, kényszerhelyzetben voltam. Nagy nehezen elcsitult a zsivaj, kezdett újra “kultúrrendezvénnyé” csillapodni a légkör. Azóta tudom, lehetett valaha a punk az “elkerülhetetlen plasztik robbanás” progressziót indukáló szakasza, de már - betöltve küldetését - divatjelenséggé erőtlenült, végül a rock-panoptikum kelléktárába került. De magamat is hibáztattam, mert agresszív hangütésemnek logikus következménye volt mindaz, ami történt. S ha ezt a hétvégi balhét globális méretekre kinagyítva értelmezzük, azzal a tanulsággal szolgál, hogy a háborús konfliktusoknak többnyire ártatlan emberek az áldozatai. 

      A történtek hatása alatt aznap este nagyon jól játszottam.     

      

      Ágival meglazult a kapcsolatom az évek során, időnként pauzát is iktattunk együttlétünkbe, a “se vele, se nélküle” közhelyének a szorításában. Ennek elsősorban én voltam a kárvallottja, mivel szenvedélyes alkatom inkább a “vele”, mint a “nélküle” irányába sodort, a vircsaftok dacára. Ahogy apadt páromban a szerelem, úgy esett a hűség egyre inkább a nehezére, a plátói vonzalomtól egészen a megalázó, durva hűtlenkedésekig, ráadásul szemtanúk előtt, így zongorázott megtépázott idegeimen. Sokáig mégsem szakítottunk, mert valamiféle morbid indítékok miatt fontos maradtam neki, a hóhér és az áldozat identifikációs játszmájában. Noha rólam se mintázhatták volna meg a hűség szobrát, azért nem mentem volna el odáig, mint ő, aki baráti társaságban smárolt előttem egy őrült ügyvéddel, s tűrte annak testén vándorló kezeit. Még le sem pofozhattam, mert akkor én lettem volna a rossz fej. De beszámolt nekem némelyik kalandjáról is, így provokálta a tűrőképességemet. Azt hiszem, nem nekem találták ki a nyitott kapcsolatot és a szabad szerelmet. Gyanítom, hogy azoknál, akik ezeket kultiválják, meglehetősen alacsony lehet az az érzelmi szint, amit a viszonyukba belevisznek. Úgy vélem, itt a mennyiség nem csap át minőségbe, hanem annak a rovására megy. Ezt a saját bőrömön is tapasztaltam, mert hiába próbáltam a barátnőimnél keresni a vigasztalást, ezek a kapcsolatok még inkább Ágihoz láncoltak, mivel nem érték el még azt a szintet sem, amit ő a maga torz módján nyújtott. Még szerencse, hogy a művészet fontosabb volt a számára, mint az efféle kilengések, így a hivatása miatt az előbbieknél jóval több időt töltött tőlem távol. 

      Egyszer elutazott, én ezalatt is ott laktam nála. Gyakoroltam, Bartók-átiratokat készítettem, de nem igazán ment a munka, mivel a személyétől nem tudtak a gondolataim elszabadulni. Így aztán - eléggé el nem ítélhető módon - először a könyvei és a kottái, később a fiókokban lévő dolgai, feljegyzései közt matattam. Noha megvetettem magam a voayeurködésemért, a szenvedély gerjesztette kíváncsiság erősebbnek bizonyult. S amit a jegyzeteiben olvastam, az bizony többnyire nem volt rám nézve hízelgő. Még az alkoholizmusomat is rímbe foglalta:

“Nagy nehezen fenntartod magad,

12° fölött működik az agyad…”,

és így tovább, ebben a hangnemben. Kapcsolatunkról pedig így írt:

“Egymásnak vagyunk kiválasztva,

és mégsem megy nekünk…”

De rábukkantam azokra a soraira is, amit egy híres színészhez fűződő érzelme íratott vele. Egyértelmű volt, hogy nem sokkal azelőtt íródott, azt is kiolvashattam belőle, nem rajta múlott, hogy a vonzalom plátói szinten maradt. A róla készült fotók még inkább a lelkembe tapostak: némelyiken egy csajjal leszbikus pózokban tapadtak egymáshoz, mindketten meztelenül. Ezeket a képeket magamhoz vettem, és szakításunk után még évekig őrizgettem. Egyébként később megismerkedtem a mellette látható lánnyal, sőt össze is jöttem vele, mivel kíváncsi voltam, mi vonzhatta Ágit felé. Hát, semmi rendkívülit nem tudtam meg. 

      Mikor végre hazaérkezett, nagyon fel volt dobva. Kiderült, hogy felfüggesztette a színészkedést, ismét a zene foglalkoztatta. Dalokat komponált, melyeket meg is mutatott egy walkmanen. Pókerarccal hallgattam végig, mert láttam, hogy milyen kíváncsi a véleményemre, de azt is sejtettem: negatív kritikával egy életre elásnám magam nála. Pedig nem tetszettek a szerzeményei. Erőltetettnek, izzadságszagúnak tartottam őket, noha szakmai szempontból megütött egy bizonyos szintet, ami már értéknek mondható, de hallani lehetett, nem a zene kapta el a komponistát, hanem fordítva. Így aztán elemző érdeklődést színleltem, ami már azért sem esett nehezemre, mert a dalszövegei - számomra sajnálatos - összefüggésbe voltak hozhatók mindazzal, amit az íróasztalának fiókjaiban való matatásom során olvastam. Itt elég annyit megemlíteni, az egyik szám Sade márkiról és a nevével egybekötött izmusról szólt, amit én az elszenvedett frusztrációk miatt ez irányba kiélesedett füllel úgy éreztem, hogy amikor írták, az én vérembe mártották a tollat:

“Szédítő volt a kín

És kiszámított a gyönyör,

Jó volt a kiserkenő vér

És szép volt az arc, amit gyötört”.

Egy racionális, józanságra hajló fazon ezen a ponton, vagy inkább jóval előbb elhúzta volna a csíkot. Csakhogy az, aki én akkor voltam, gyűlölte a rációt, a józanságot meg egyenesen az ellenségemnek tartottam. Ági azt kívánta, váljak a zenei munkájának a részévé, ám ezen a ponton - mint mindig - megmakacsoltam magam. Az vált a visszatérő szövegemmé, hogy ez nem a “John és Yoko balladája”. Végül begyűjtöttem nála egy akkora fekete pontot, ami eldöntötte a további sorsomat. Teljesen leírt magában, már csak idő kérdése volt, hogy mikor repülök. Elkezdte a munkát nélkülem, szervezte a zenekart, miközben egyre inkább egy párhuzamos egymás mellett élés alakult ki köztünk. Nem akartam elveszíteni, ezért a megkésettek kapkodásával mégis felajánlottam az együttműködést. Basszusgitárral erősítettem a kompozícióit, reméltem, a munka újra közelebb hoz minket egymáshoz. De nem így történt. Zenei szempontból egy gyötrelem volt számomra az egész, miközben szakmailag működött a dolog. Részletkérdéseken vitatkozva, önmagamon, a muzikalitásomon erőszakot téve jutottunk el egy kompromisszumig, ami inkább pukkant, mint durrant néhány koncerten. Még a piáról is le akartam szokni, hogy javuljon a kapcsolatunk, de a hirtelen, radikális absztinencia olyan elvonási tüneteket produkált, hogy abba kellett hagyni, ha nem akartam mindenkivel összeveszni. Rá kellett ébrednem, hogy már több - majdnem minden - szempontból nem vagyok a magam ura, és ennek a tudomásulvétele teljesen aláásta az önbecsülésemet. Feladtam nebuló mivoltomat, az önterápia folyamatát, és egy már-már vegetatív állapotba süllyedtem. Az kezdett a leginkább foglalkoztatni, mi megy be fölül és mi jön ki alul, és a kapcsolatunk romjai között egyre inkább azt lestem, hogy mikor jön már végre egy ideig-óráig feloldó hatású numera. Valóban Kirké disznóihoz hasonlóvá váltam, akik a varázslónő ujjaitól megbűvölten már nem is keresnek kiutat röfögő életminőségükből, de itt nem jött a nemes Odüsszeusz, hogy feloldja a mágia erejét. A Szentírás így jellemzi ezt a helyzetet: “És találtam egy dolgot, mely keservesb a halálnál; tudniillik az olyan asszonyt, a kinek a szíve olyan, mint a tőr és a háló, kezei pedig olyanok, mint a kötelek.” (Préd. 7. 26) Delila is ennek a női karakternek a reprezentánsaként fosztotta meg Sámsont az erejétől és küldetésétől, jóllehet a kezdetekben feltehetően mély érzelmek fűzték őket egymáshoz. 

      És akkor, azon az alacsonyröptű szinten csoda történt velem: Isten látogatását éltem meg. Hangsúlyozom, nem voltam részeg, drogok hatása alatt sem álltam. Ági szobájában töprengtem: torkig voltam önmagammal, mindennel és mindenkivel, különösen a művészettel, ami - akkori hitem szerint - megfosztott attól, hogy sorsomat csorbítatlanul, elementáris szinten éljem meg. A könyvek, a lemezek és a kották hűvösséget árasztottak, a pianínó billentyűzet-fogsora ellenségesen vicsorgott rám: a történelem, az egész addigi emberi kultúra negatív erőként nehezedett a tudatomra. Ezt a már-már elviselhetetlen állapotot vágta ketté az illumináció: nem tudom, hogy percekig, vagy másodpercekig tartott az, hogy ÁTLÁTTAM mindent, a résztől az egészig, az atomoktól a makrokozmoszig összefüggéseiben, LÁTTAM a tárgyi valóság, az életjelenségek és a szellemi dimenzió belső harmóniáját. LÁTTAM, hogy mindez egy hatalmas intelligencia műve, felé mutattak a szellemi erővonalak, anélkül, hogy Őt magát láttam volna. Egy pici időre ajándékba kaptam azt, amibe a filozófusok, tudósok és a művészek vágynak bepillantani. Később “mindentudó pillanatnak” neveztem rövid, boldog tudatállapotomat; eléggé helytelenül, mert “örökkévaló pillanatnak” is nevezhettem volna, hogy aztán ezt is elvessem, és a sokadik definíció hasztalan keresése után feladjam a küzdelmet, mivel minderre nincsenek emberi szavak. Valóban: amikor visszakerültem az emberléptékű agyműködés szintjére, az elmém fogódzót, támaszt keresett, hogy fogalmakra tudja fordítani, ami benne lejátszódott, de csak pörgött, mint az olyan motor, amiről lejött az áttétel, az ékszíj. Ahogy egy giliszta hasztalan próbálná felidézni magában a “zöld”, vagy a “vörös” képzetét, úgy voltam képtelen én az emberi fogalmaimmal mindazt artikulálni, ami történt velem. Egy biztos: akivel ez megesik, az többé nem becsüli túl az értelem magaslatait és egész életében vágyni fog ODA, még ha el is feledkezik Róla a mindennapokban.

      Próbáltam az élményt újra felidézni, de nem sikerült. Pajor Tamásék is kereső üzemmódra voltak ráállítva: a házibulikon gyakran beszéltek Jézusról, a Bhagavad Gítáról, Hamvas Béla írásaira sűrűn hivatkozva. Drogokkal kísérleteztek, hogy kapu nyíljon az ismeretlenbe. Nekem az ópiát nem jött be, az LSD (lecsó) csak módjával, inkább a piát és a spanglit kultiváltam. Egyik szer sem vitt közelebb az Élményhez; sőt, még távoli hasonlóságot sem fedeztem fel köztük. Mégis szívesen mozogtam ezzel a társasággal, mert éhségük felvillanyzóan hatott a szeméttel jóllakottak világában. A Kecskeméti utcában, Pauer Henriknél gyakran telepedtünk le a gombfociasztal körül, az eszmecsere pillanatnyi elakadásait egy jól irányzott lövéssel lendítettük túl a holtponton. 

      Tamás ’81-ben még irányzathű punkot nyomott a Neurotic-kal. ’82-ben még nem igazán talált rá a saját hangjára; ez évekkel később jött meg, sokáig csupán a klubélet többé-kevésbé színes figurájának számított. Dixivel mozgott nagyon sokat, aki döntő mértékben hatott a gondolkodására. Egy ideig a Klub volt az a hely, ahol a sziporkáik hajnali katarzisokig fokozódtak. Dixi elpusztíthatatlannak tűnt. A rengeteg alkohol és a drogok, mint feneketlen kútban tűntek el benne. Nem fokozatosan, hanem egyik hónapról a másikra romlott le az állapota. Mónikával, egy nála jóval fiatalabb, szép és túlérzékeny lánnyal járt egy ideig, akit egyszer lepofozott a Klubban és emiatt kitiltották onnan. Nagyon megingott a helyzete, mert itt volt az a bázis, ahol a rock and roll metafizikájának a mágusaként egzisztált, ahol befogadó közegre találtak felforgató szavai. Egyszer még Aczél Györgynek, a kultúrszféra atyaúristenének is leckéztető hatású keresztkérdéseket tett fel itt. Világos tehát, hogy nem tudott elszakadni attól a miliőtől, mellyel hosszú időn át kölcsönösen éltették egymást. Noha nem engedték be, még sokáig hirdette az igét az ablak rácsaihoz tapasztott arccal, amiről önkéntelenül a börtönök “beszélőjére” asszociáltam, azt a dilemmát boncolgatva, vajon ki van itt be-, illetve kizárva? Szavai elevenbe vágóan kihangsúlyozták szekularizáltságunkat. Bár kinyilatkoztatásai egyre ritkábban bizonyultak telitalálatnak, eleddig szárnyaló költészetébe rosszhiszemű célozgatások, vulgáris szurkálódások keveredtek. Pedig azelőtt ritkán beszélt csúnyán. A fogai kihulltak, a személyi igazolványát elhagyta valahol, a taxisok is megunhatták az ingyenfuvarokat, mert úgy megverték, hogy az meglátszódott rajta. S mindez egy hónap leforgása alatt történt! 

      Azért szép számmal szolidárisak maradtunk a mesterhez, a rácson át kinyújtott felesekkel honoráltuk kitartását, és ebben Tamás az élen járt köztünk. Sajnos nem sokáig, mert néhány hónap múlva őt is kitiltották, a szélsőséges viselkedése miatt. Lassan már nem akadt hely, ahol ne lettek volna persona non grata-k Dixi és ő, a Neurotic holdudvarával együtt. Ezen a ponton vált a Pauer lakás a symposionok színhelyévé, időnként átruccantunk a közelben lakó Korányi testvérekhez. Ez volt az az idő, amikor a Kálvin tér környékét “Bermudáknak” nevezték, mégpedig azért, mert a Pilseni, a Wernesgrüner és a Fregatt söröző háromszögében hosszú időre eltűntek némelyek. Amikor a kompánia végképp ellehetetlenült arrafelé, a budai Bástya utcában, egy többek által bérelt lakásban gyűltünk össze, majd amikor Tamás nagymamája meghalt, a tőle örökölt józsefvárosi lakás lett a tetthely a Bérkocsis utcában. Arrafelé a nap huszonnégy órájában “egy igen-igen kemény, kemény világ” fogadott minket, mégis a biztonság tudatával, lazán közlekedtünk ott. Évekkel később Tamás így rappelt erről a környékről: 

“Keleti emberek a Keletinél

s egy köpésre innen a Teleki tér

a nyalókás, aki csalódást okoz

és a kalauz, aki magában morog.

Hesszelős nepperek

és seftelős gengszterek,

kimenni erre, ha

este van, nem szeretsz.

Ez az a tér, ahol a kerület véget ér,

a zsaru fél, kegyetlen harc megy az életért.

A főnök tegnap szabadult Baracskáról és szabadlábon van. (úú)

Vállán még a régi, szöges dzseki,

nem árt, ha két sört fizetsz neki,

de jobb, ha megismétled a rendelést,

mert könnyen széttöri a berendezést.

Napejos tea és sittes leves,

az önkibe potyázó híre-neves

clochard-király, a bulvár szatírja,

hóna alatt hullámpapírja;

jobb kezében van vagy száz sportszatyor,

a balkezével épp egy csávót zsarol…”

      Ebben az időben írta Tamás a legjobb számait, s amikor a Rádayban és az almássy téri Szabadidő Központban újra elkezdett koncertezni, egyértelművé vált: a ’80-as évek végének ő a meghatározó kulcsfigurája az undergroundban. Mint költő-szövegíró és mint rock-jelenség egyaránt ott volt a spiccen. Ugyanakkor nem egyszer be sem akarták engedni a rendezők oda, ahova mint eladóművész hivatalos volt. A Neurotic állandó témává, balhévá, jelenséggé nőtte ki magát, amire Xantus János filmrendező kattant rá, így aztán elkezdődtek a stúdió felvételek és maga a forgatás. Olyasmit terveztek, mint a Sex Pistols-féle Nagy Rock And Roll Svindli, miközben az Európa Kiadó a Mészáros Márta “Városbújócska” című filmjének a forgatásain bukkant fel, ezen a produkción belül készített felvételeket. Nézve a fontoskodó, bennfentességüket fitogtató filmeseket, világossá vált számomra, hogy “ez” nem “az”. 

       És kezdtek Csernobil felől szállingózni a rémhírek. A kormány persze szűrte és bagatellizálta az idevonatkozó információkat. Épp egy közös Balaton-Európa Kiadó turné egyik állomásán, Debrecenben voltunk, megmártóztunk a helyi strand jódos medencéjében. Ekkor eleredt az eső, arra késztetve minket, hogy a kocsma tetőterasza alatt várjuk ki az elálltát, kávé és sör mellett. Az égi áldás szokatlanul nagy cseppekben - mit cseppekben! plottyokban - csattant a kövezeten. Később - mikor a hírekből értesültünk a nukleáris katasztrófáról - elmondhattuk: láttunk esni nehéz esőt. 

      Világos volt, hogy innen menni kell, de hova? Ugyanis szerintem az egész világ egy Csernobil. Berlioz mégis disszidált: egy angol lányba szeretett bele; gyermekük is született a szigetországban, a kislányt Indiának nevezték el*. (A kézirat javítgatásának a magasságában -  2005 júliusában - éppen Londonban robbantgatnak.) Bozsó és az ő távozásával végképp megszűnt annak a lehetősége, hogy olyan barátokkal alkossak valamit, akikkel együtt eszméltünk rá a költészetre és a muzsikára. Ilyen társa pl. Jenőnek Kiss Laci, Pajor Tamásnak Solymár Árpi, vagy John Lennonnak a liverpooli haverjai, akikből később a Beatles lett. Ugyanis szerintem a XX. század “gyorsuló ideje” egy team-munkamódszert hozott előtérbe, ezen belül a zenében két hatékony metódust lehet megemlíteni: azt, amikor együtt növünk fel, ezért zsigeri szinten, félszavakból, vagy szavak nélkül is értjük egymást, így metakommunikatív jelek épülnek bele az életből fakadó produktumba, vagy pedig a professzionális, nagyüzemi módon strukturálódó alkotás variánsai. Nekem személy szerint az előbbi szimpatikusabb. Ám az, hogy végül is az egyik se vált az alkotásaim keretévé, hátrányból induló szituációk sorozatába vitt bele. 

      És úgy tűnt - egy darabig -, a profivá válás útján fogok - fogunk - elindulni. Erdős Péter, a punkoktól a szakmai élvonalig sokak által becsmérelt és kritizált MHV márkamenedzser egy nagylemez ajánlattal kereste meg az Európa Kiadót. Ezen a fordulaton sokan meglepődtek a köreinkben, hiszen ő volt a “kopasz cenzor”, aki még nálunk jóval light-osabb bandáknak is ajtót mutatott a vörösmarty téri üvegházban. Mindez szerintem egyszerűen taktikai lépés volt a részéről: a hatalom belső törvényei alapján teljesen logikusan cselekedett. Ami egy felhőkarcoló földszinti aulájában stabilitásként élhető meg, az a legfelső emeleteken és a csúcson már tériszonyt okoz, a roppant mélység és az épület többméteres kilengései miatt. Erdősnek jó információi voltak a krízisről árulkodó parlamenti vitákról és, hogy mi húzódik meg e viták hátterében. Ő már akkor tudta, a glasznoszty és a peresztrojka hullámtaraján lovagolva lesz hatalomátmentés, privatizáció és látszatdemokrácia. Már akkor létrehozta a Profilt, a saját kiadóvállalatát, ahol tuti tippek alapján, biztos befutókkal dolgozott. Körülnézett a piacon, vajon kiknek a neve csengene jól az ő favoritjaként, a közeljövőben várhatóan megváltozó körülmények között. És az Európa Kiadó egy ilyen név volt. Erdős - ismerve önnön lehetőségeit és látva némelyik koncertünket, ahol a csilláron is lógtak - még anyagi kockázatot se vállalt velünk. Persze azt tudni lehetett, akkora bevételt, mint a Neoton Família nem fogunk kitermelni, de itt neki azt kellett bizonyítania a mi lemezünkkel, hogy képes ő a privát kis kiadóját akár demokratikus játékszabályok szerint is működtetni. A saját szempontjából nézve nem gondolkodott ostobán, és az underground zenekarok közül akkor még mi voltunk a legszobatisztábbak. 

           Köztünk viszont vita alakult ki a tekintetben, hogy mit veszthetünk és mit nyerhetünk ebben a történetben? Mihály élből egy ördögi paktum “fausti pillanatának” minősítette a lemezszerződés esetleges aláírását. Ami engem illet, nem voltam ennyire radikális állásponton. Végül is azokat a pályákat és kényszerpályákat, ami a kívülállásunkból fakadt, már nagyjában-egészében bejártuk. A szituáció ugyan ellenszenves, de hol van működőképesebb alternatíva? Két lehetőség állt előttünk: vagy profikká válunk, annak az összes hozadékával, vagy pedig - miután kimerítettük az összes underground verziót - helybenjárásra kényszerülünk. Az első változat új kihívásai még egyfajta bizarr vonzerővel is hatottak ránk. Persze nem tudhattuk, hogy néhány év múlva már független kiadók sora fog megalakulni, de azt sem tudhattuk, hogy a piacgazdaság játékszabályai még agyrohasztóbbak lesznek, tehát aláírtuk a szerződést - amit személy szerint a mai napig nem bánok -, Mihály pedig odébbállt – Spenót Zoli lépett a helyére -, természetesen továbbra is együttműködtünk vele minden más téren, a zenekart leszámítva. 

Közben az egyik fellépésünkön egy fura fazonra lettem figyelmes. Már az előzenekar műsorába is belehülyéskedett, de kiderült, velünk sem tesz kivételt. A színpad szélén utánozta az ügybuzgalmunkat, s két szám között ironikus kommentárokat fűzött az elhangzottakhoz. Csodálkoztam, hogy Jenő nem zavarja le, holott nála már jóval kisebb dolog miatt is kiborult a bili. Ismétlem, csodálkoztam, mert még nem tudtam, hogy ki a mókamester.                                                                        

Másnap a Klubban láttam viszont, Zuzu és Vető Jancsi társaságában. Egy tarka színekkel kipingált, Ámor feliratú gitáron játszott, amit hamar elunt, attól fogva a hangszer elhanyagoltan hevert a szomszéd, üres asztalon, jóllehet hármójuk eszmecseréjéből kivehető volt, hogy kultúrereklyeként illő viszonyulni hozzá. Én viszont csak gitárnak láttam, hiába pingálták tele gyönyörű színű ornamentikákkal, közelről megszemlélve látszott, hogy egy csehszlovák gyártmányú Cremona. Az is megfordult a fejemben, ha ő hülyéskedhetett tegnap a koncertünkön, miért kellene nekem tabukhoz alkalmazkodnom? Így aztán - a figyelmeztető baráti morgások dacára - kézbevettem a hangszert és elkezdtem játszani rajta valami szépet: olyasmit, amitől a távolabb ülők valóban klubszerű sordinoval beszélgetnek tovább, a közelben lévők pedig templomi hangulatba kerülnek, és az utolsó elhaló hang után nem rontanak tapssal a kialakult helyzeten. Mivel Zuzu és Vető a haverjaim voltak, természetesen odaültem hozzájuk, s lélekben előre felvérteztem magam a várható ironikus támadásokkal szemben. De semmi ilyesmi nem történt. A gitáros fazonról megtudtam, Baksa Soós Jancsinak hívják, bocsánat: akkor már nem így, hanem Nocsa Herceg Januárnak neveztette magát; elhatárolta magát attól a névtől, amellyel rocktörténelmet írt hazánkban a ’70-es évek elején. Ami engem illet, az én életemből valahogy kimaradt a Kex, noha serdülőként már ’71-’72-ben elkezdtem a bulizást, ám akkor még nem voltak értelmiségi haverjaim, akik ebbe az irányba orientáltak volna. Csupán azt az egyetlen kislemezt ismertem tőlük, ami forgalomba került; egyik oldalán az “Elszállt egy hajó a szélben”, a másikon pedig a “Család”. Szóval ezért tűrte Jenő a tegnapi koncerten a “baksáskodást”!

      Január Herceg egyébként a felvett rangjához képest meglepően rekeszizmot próbára tevő hangot ütött meg. Mindenki jól szórakozott, még az az idősebb úr is, akinek beleevett a kajájába. Nekiadta az egész tányért, amit Jancsi körbekínált, így aztán felfaltuk az utolsó morzsáig. Vető lakásán folytatódtunk, amiből egy több napos, permanens buli kerekedett, ezalatt sajnáltuk alvásra pazarolni az időt. Hűvösvölgy vendéglőiben múlattuk az időt, a Széchenyi-fürdő medencéiben rakoncátlankodtunk, még Koncz Zsuzsa festőművész öccse is örült alkalmi, bejelentkezés nélküli látogatásának, azt sem bánta, hogy minket - a több napos ivászat nyomait viselőket - is magával vitt. Az elegánsan szervírozott kávét a tálcából itta ki, persze jutott belőle a drága szőnyegre is. 

      És rengeteget zenéltünk. Nocsa Herceg Januárnak annyira megtetszettek a Vető lakáson kibontakozó muzikális szituációk, hogy még a koncertezéshez is kedvet kapott, jóllehet Magyarországra látogatásakor mindent tervezett, csak ezt nem. A régi zenésztársait sem kereste fel, sőt ha rácsörögtek, letagadtatta magát. Semmi sem volt az ínyére, ami valaha a Kexhez kötötte, ám a törzsi alapon kibontakozó happeningekkel nem tudott betelni.

      A koncert jól sikerült, bár a Vető lakásban kialakult intimitást nem sikerült a színpadra átmenteni. A Ráday pinceklubjának az összes helysége zsúfolásig megtelt, talán még az almássy téri kultúrhodály is kicsinek bizonyult volna, olyan nagy volt az érdeklődés. Emiatt a színpadi öltöző a börtönünkké vált. Persze az egybegyűltek közül sokan csalódtak, mivel Kex-prekoncepcióval érkeztek. Jancsi ülve játszott, a csehszlovák Cremona elé egy mikrofont rakatott és egy általa kreált nyelven dúdolgatott, mi pedig a harmónia-körhöz igazodva kísértük a hangszereinken. Némelyek bekurjongattak: “Zöld-sárga”, “Elszállt egy hajó”, “Nincsen apám, se anyám”- hallatszott minden felől, amit Nocsa Herceg egy idő után megunt és szünetet rendelt el. A közönség zúgott, mint a szél az orosz tajgán, de ő nem törődött vele. Mikor elült a lárma, összeszedte magát és befejeztük a produkciót, immár az általa elvárt csendben. 

      Mindenképpen egy nagy formátumú személyiséget ismertem meg, aki szabadon közlekedett az átjárhatatlannak tűnő társadalmi rétegek között, bár ellentmondásokat is megfigyeltem nála. Pl. gyakran lépett fel a tekintély erejével, máskor meg anti-sztárként viselkedett: nem adott interjút, vagy lerángatott a piedesztálról olyanokat, akiknek megnőtt az arcuk. Engem megkedvelt.

      - Te már bármit megtehetsz, mivel eljutottál a tejutcagyerekek szintjére - közölte velem.     

      Örültem ugyan kitüntető szavainak, noha a mondat elejét, miszerint “bármit megtehetek”, kétkedéssel fogadtam. Ritkán találkoztam olyasvalakivel, akiben a kamaszos hülyülésekbe hajló humor és a mélység harmóniába tudott összeolvadni. Talán erre gondolt Nietzsche, amikor az alábbi négy sort választotta “Vidám tudomány” című munkájának a mottójául:

“Ez itt az én házam, kertem,

Nem majmoltam senki fiát,

Minden mestert kinevettem,

Ki nem nevette önmagát.”

(ford.: Wildner Ödön)

      Az lett a következménye a napokon át töményen érkező élményeknek, hogy több napos magányt róttam ki magamra; részint, hogy regenerálódjak, részint, hogy feldolgozzam mindazt, ami történt velem. Mivel csupa kiváló dalszövegíró vett körül, pl. Pajor Tamás, Víg Mihály és Menyhárt Jenő, akik a verbális kísérleteimet nyers kacajjal fogadták, aránylag ritkán fordult elő, hogy a szakmájukba kontárkodtam, de Nocsa Herceg Januárral való találkozásom rákényszerített erre. A dal zenei hátteréül egy szándékosan sablonos raggae-t szerkesztettem, hogy ne vonjam el a szövegről a figyelmet; a mondandóm keretéül pedig Kierkegaard “Vagy-vagy” című dolgozatának három életstádiumát választottam. Évekkel később Mihály ezt a darabomat a Balaton-repertoár részévé tette, bár nem ragaszkodott mereven a szöveghűséghez, sőt a harmóniavázat is a saját gusztusa szerint alakította át. Mindezt ellensúlyozandó, a saját verziómmal zárom le ezt a szakaszt: 

Vagy-vagy

Jó-fehér vagy, vagy sötét-rossz sakktábla?

Jókai-hős vagy, vagy minden hiába?

Pepita érzés, vajon sok ez, vagy kevés?

Fausti dilemma és szerelmesterkedés.

Túllőtted a dákót, a posztó felszakadt,

Közben már-már istennek képzelted magad.

“Bármit megtehetsz”, súgta neked Ámor

Annyiféle tudás, mindenféle mámor.

Végigmesterkedted az “esztétikait”,

Másnaposan élted át az “etikait”,

“Vallási” ezután csak ajándékképp jöhet,

Lecsó-tripben ez egy mozarti löket.

Fényévnyi távolság választ el tőled.

Hiába lettem hát “tejutcagyerek”.

Szabadságom vagy, vagy ez egy parancs-álom?

Isten legyen veled sztrovacsek barátom!

------ * ------

      Repültem a Pozsonyi útról, Ági végleg szakított velem. Azt mondta: legyünk barátok. Tudom, vannak, akik így varrják le a kapcsolatukat és még büszkék is rá, ezt tartják intelligens megoldásnak. Hogy lehet a barátom olyasvalaki, akinek a puszta látása szenvedést okoz? Bratyizzak netán az új szeretőjével? Később - mikor már lehiggadtam valamelyest - be is mutatta az egyiket, a változatosság kedvéért egy csajt. Szerintem az efféle “barátkozók” sohasem voltak igazán szerelmesek, vagy ha igen, akkor a sok kompromisszum teljesen kiégetté tette őket belülről. Ami engem illet, az ilyen emberekre csak úgy tudok belső békével és “fele-baráti” szeretettel gondolni, ha teljesen eltűnnek az életemből. 

      Hát, mindennek az elhordozásához sok borra volt szükségem. Ahogy az Írásban olvasható: “Adjátok a részegítő italt az elveszendőnek és a bort a keseredett szívűeknek. Igyék, hogy felejtkezzék az ő szegénységéről, és az ő nyavalyájáról ne emlékezzék meg többé.” (Péld, 31, 6-7) És én ittam. Emlékszem: ekkor már az Üllői úton laktunk (a tanács végre kiutalt nekünk egy nagy lakást), a hátsó kapunál, a rövidebb úton cipeltem a keményvalutát, az üvegbetéteket. Józsika, a szabolcsi rokon fiú és Rubletzky jelentették a bázist a mindennapos piálásban. Aki absztinens volt, azt levegőnek néztem. Kovács Andris és Gyula, a tizenöt-tizenhat éves fiúk és a barátaik állítottak be a suli után, hozták az utánpótlást. Sas-hegyi srácok, akik el voltak eresztve lével otthonról; jöttek, csapatostul. Teljesen rágyógyultak az Európa Kiadóra, kellett nekik ez a feeling. A mai napig felelősnek érzem magam a parttalan bulizásokért, amikbe belevittem őket. 

      Ebből a háttérből jártam ki Törökbálintra, a lemezfelvételekre. Ott volt a legkorszerűbb stúdió, ahol a legkorszerűtlenebb fejekkel kellett együttműködni. Kevertette is Jenő legalább egy évig a néhány hét alatt felvett anyagot, mégsem hallom a végeredményen, hogy negyven sávon lett összetúrva. Relatíve sikerünk volt vele: harmincegynéhányezer példány fogyott el belőle. A borítót Vető Jancsi készítette, és az egyik számban trombitált is. A vitákkal terhes próbákon a katalizátor szerepét töltötte be. Jelenléte jó ötletekre hangolt minket, hatására a túlérzékeny reakciók is elcsitultak. 

      Míg Jenő a keverési munkába merült, a zenekar nem, illetve ritkán koncertezett. Az, hogy feladat nélkül maradtam, nagymértékben demoralizált, munka nélkül mindig széthullottam. Már gyűlöltem a bulizást, mert pótcselekvéssé vált. Néha Putyi és Frédi tartottak rám igényt performance-aikban, zenei közreműködőként. Végre Víg Mihály egy nekem való feladatra kért fel: a “Delphine csodálatos átváltozása” című darabjához írtunk zenét, Másik János és én. A művet Hortobágyi Laci stúdiójában vettük fel. Jellemzőnek tartom, hogy míg komponista partnerem teljesen megírt dolgokkal érkezett, amiket egymaga játszott fel a DX-7-en, addig én szilárd zenei vázakat építettem fel, de a végső forma kialakításában számítottam az ő közreműködésére. Nem annyira azért, mintha nem lettem volna képes teljesen önállóan kiérlelni a kompozícióimat, mint inkább azért, mert izgalmasabbnak tartottam a kollektív munkát. A darab szerepeit, az ezzel járó szöveges és énekes feladatokat a leghúzósabb fejek alakították: Urbán Mariann, Pajor Tamás, Zsiráf, Pauer Henrik és ki más alakíthatta volna a mágus szerepét, ha nem Dixi? Erre a felvételre fogalmazta rá Xantus János a darab képi világát, ugyanezekkel a szereplőkkel.  

      Az utcán stencil-plakát hirdette: a “Jézus élete” című filmet vetítik a Mikszáth Kálmán térből nyíló mellékutca templomában. A belépés díjtalan. Gondoltam, megnézem, talán ad valami támpontot az Élmény felé vezető úton. A film több szempontból is komikus volt: pl. Jézust akárhogy ütlegelték, korbácsolták keresztrefeszítése előtt, a frizurája mindvégig tökéletesen fésült maradt, mint Simon Templarnak, aki még a legnagyobb bunyóból is makulátlan eleganciával keveredett ki. Ráadásul a rendező - nem tudni, milyen megfontolásból - egy szőkésbarna, kék szemű, árja típusú férfit választott főszereplőnek, holott a Bibliából és számos forrásból tudható: Jézus Júda törzséből származott. A film végén pedig Sinkovits Imre szinkronhangja azon a bizonyos portékát eladni kívánó marketing-hangon vezette bele a megtérés imájába az evangélium üzenetére nyitott nézőt. 

      Minél lényegbevágóbb egy esemény, az emberek annál nagyobb késztetést éreznek, hogy változtassanak rajta. Az Írás mellesleg meglehetősen szűkszavú, már ami Jézus külső megjelenését illeti, s ezzel indirekt módon lebeszél minket arról, hogy bármilyen módon ábrázolni próbáljuk. A végkifejlet előtti órák pedig egy cseppet sem idealizált képet mutatnak róla: egy hiteles interpretációnak teljesen péppé vert embert kellene ábrázolnia*, (Azóta ezt Mel Gibson megtette) ahogy a próféta látta: “… nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos! Utált és emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia, betegség ismerője!; “Miképpen eliszonyodtak tőled sokan, oly rút, nem emberi volt ábrázatja, és alakja nem ember fiaié volt.” (Ésa, 53, 2-3; 52, 14) Mégis, még ennyi formai és tartalmi torzuláson, emberi rárakódáson is átütött a történetben rejlő erő és intenzív üzenet. És ezen a ponton tettenérhető az emberi gondolkozás elhibázottsága: a Messiás nem elvont fogalmakat alkalmazott, amikor tanított, hanem képes beszédet. Amikor pedig kései tanítványai idealizálni kezdték az alakját, először a port és a koszt retusálták le róla, később a vért és egyéb váladékot is, noha éppen ez hordozza áldozatának lényegét, végül testi mivoltát is elszellemiesítették, s mutattak nekünk egy se hal, se hús Jézust. Nem ragadhatjuk meg a “Tökéletest”, de lehetnek tökéletes Élményeink, amennyiben megnyílunk szellemileg; nem ismerjük a “Szépséget”, noha számtalan dolog vesz minket körül, ami szép; a “Szabadság” legfeljebb arra jó, hogy általa bevezessük az embereket a forradalom tömeggyilkosságaiba, viszont lehetnek szabad állapotaink, miközben nem is töprengünk el különösebben rajtuk. Mindebből megállapítható, hogy már Platón korában mennyire elszakadtak az ideák a szellemi igazságoktól. Ellenben Jézus szavai belevezetnek ebbe, néha csupán egyszerű kérdés formájában: “Akarsz-é meggyógyulni?” (Jn, 5, 6).

      Effélék merültek fel bennem a filmmel kapcsolatban, ám ekkor Dixivel és Zsiráffal találkoztam. Utóbbi a fenti gondolatokra egy református teológus-lelkész fiának a túlérzékenységével reagált. Ő mindezt odahaza komplikált és agyonszervezett formában, hatalmas dózisokban kapta. Nem csoda hát, hogy bekapott egy lecsót, de Dixi és az én nyelvem hegyére is jutott egy-egy bélyeg. Azt hiszem, ez volt a legkomolyabb trip, amin valaha átestem. Az idő, tér és okság kategóriái összekócolódtak, a hőérzékelésem a módosult tudat szeszélyeit követte; így történhetett meg az, hogy az éj hűvös lehellete ellen pulóverrel, dzsekivel védekező járókelők közt félmeztelenül bolyongtam. A Lánchidat éppen renoválták: állványzat borította a diadalívszerű kőkolosszusokat. Természetesen felkaptattunk egészen a tetejére, ahonnan Budapest rendhagyó perspektívából volt látható. Mint egy szajha, úgy tárta fel előttem a bájait, lankásan domborodó testét csupán ékszerek - a világító fények - borították. Az egész világ a lábam előtt hevert, az urának éreztem magam, aki azt tesz az alatta nyújtózkodó sors-rimával, amit csak akar. A bozgor talán életében először érezte otthonának azt a helyet, ahol született. Mindezt borral és pezsgővel ünnepeltük meg. Abban az időben a napi standardem négy liter volt, ám a tudatomon úrrá levő méreg megakadályozta, hogy berúgjak, így aztán ennél jóval többet ittam meg. A Nagy Mámor elnyelte a nála kisebbeket. 

      Másnap egy ismeretlen lakásban ébredtem. A mellkasom és a hasam mögött egy hatalmas fájdalom lüktetett. Olyan erőteljes volt, hogy az agyam kihagyásokkal védekezett ellene és a halál kívánatosnak tűnt. Már nem emlékszem, hogyan kerültem kórházba, de a fájdalom napokig tartott, az injekciók csak tompítani tudták az intenzitását. A kórterem egy hónapig a börtönömmé vált. A doki azt mondta, hasnyálmirigy-gyulladásom van, ha életben akarok maradni, soha többé nem ihatok alkoholt. 

      Jenő aggódott, mert a klip-forgatás egybeesett a betegségem idejével. Egyszerűen kisétáltam az István Kórházból: a pizsamámra felvettem Vető Jancsi gyönyörű fekete bőrdzsekijét és így repültem a zenekar tagjaival a felhők fölé a blue-box technika segítségével a “Küldj egy jelet” című örökzöld ritmusára.